Kabdebó Lóránt szerk.: Valóság és varázslat. Tanulmányok századunk magyar prózairodalmából. Krúdy Gyula és Móricz Zsigmond születésének 100. évfordulójára (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1979)
Tudósítás az új világról - Fenyő István: Költői tudósítás a Szovjetunióról az ellenforradalmi Magyarországon (Illyés Gyula: Oroszország)
válik az illyési próza leginkább filmszerűvé: azaz különböző mélységélességű és látószögű képek pergésévé, egy láthatatlan „cinéma vérité" működésének eredményévé. Másik kedvelt megnyilatkozási lehetősége az őt eltöltő vitalitásnak és érdeklődésnek: amikor emberi cselekvést, még inkább vitát rajzolhat, a megfigyelt, illetve a maga által „provokált" disputákat és polémiákat jelenítheti meg. Ily alkalmakkor tárul fel számára legőszintébben és legsokoldalúbban az ember — Illyés Gyula számára az írói ábrázolás legfőbb tárgya és értelme. ,,. . . az emberek életét szerettem volna megismerni. És elfogulatlanul azt a rendszert, amely sorsukat most irányítja. (...) Oroszországi utamon nem annyira a rendszer érdekelt, mint az emberek" — tűzi ki maga elé programul már könyve elején. Sikerült — s leginkább akkor, amikor érvelve, társadalmi igazuk mellett agitálva állíthatja őket írói „felvevőgépe" elé. Olyan embereknek rajzolja bemutatott alakjait — a legkülönbözőbbeket: oroszokat, ukránokat, burjátokat, munkásokat, parasztokat, diákokat —, akik eszméikre tették fel az életüket. Megérezteti, hogy akikkel polemizál, akiket faggat, azoknak a forradalom, illetve a felépítendő új társadalom ügye mindennél fontosabb. Annyira — s ez ábrázolásának újabb érdeme —, hogy az már egyoldalú is: tudatos jövőtervezésükbe nem kevés dogmatizmus, merev elméletieskedés is beszűrődött, nagyot akarásuk nemritkán voluntarizmussal társult. Ám ezzel együtt Illyés útirajza a magyar olvasók számára először világítja meg sokrétűen, emberi jellemek körképén át azt a hajthatatlanságot és elvi keménységet, amely a szovjet embereket akkor az építő munka, utóbb a Nagy Honvédő Háború hőstetteire képessé tette. A kollektivitástudatot adja vissza tehát híven Illyés, amelyre mindig vágyott, s amely az odahaza és Nyugat-Európában tapasztaltaktól annyira különbözik. Az orosz föld számára ezért végül is a megvalósult álmok hónává válik. Országgá, ahol mindenki egyenlő, ahol a közösség dolga mindennél előbbre való, ahol e közösségnek minden tisztességes dolgozó ember tagja lehet, ahol a munka és tisztesség a legfőbb értékmérő tényezők, ahol a jövő nem sötét árnyként, hanem a haladás újabb állomásaként magasodik az emberek elé. Ebből fakad, hogy a plebejus rokonszenv ezernyi sugara, a „népfi" emberi melegsége fényesíti be az írást akkor, amikor Illyés Gyula a proletár Moszkva vagy Leningrád, a Dnyeprogesz vagy Harkov polgáraival beszél, amikor kezet szorít velük, lakásaikba pillant be, cigarettájukra gyújt, vagy egyszerűen csak nézegeti a járókelőket. * * * De milyenek hát ezek a járókelők? Milyennek látja és láttatja e fáradhatatlanul fürkésző írói szem például a szovjet munkást? A kérdésre az író nem „általában" válaszol, nem a hivatalos tájékoztatás adatait közli. Amúgy is vajmi kevés könyvében a számadat, a statisztikai tényező, kerül minden Baedekerszerű leltározást. Mint ahogy kerül minden elméletieskedő ideologizálást, elvont tételt. Ne hallgassuk el azt, hogy ennek van negatív kihatása is: a könyvben folyvást érezhető Illyés idegenkedése általában az ideológiától, a politikai teóriáktól, a társadalmi elméletre alapozott tudatos jövőtervezéstől. Arra törekszik mindenképp, hogy a gyakorlatot adja, a társadalom hétköznapi praxisát emberi sorsok felvillantásán keresztül. Megszólaltat például egy golyóscsapágygyári dolgozót, vasesztergályost, hol a lakásán, hol az utcán, hol az üzemben. S a hús-vér karakter beszélgetésén át világosodik meg a mű olvasói —