Kabdebó Lóránt szerk.: Valóság és varázslat. Tanulmányok századunk magyar prózairodalmából. Krúdy Gyula és Móricz Zsigmond születésének 100. évfordulójára (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1979)
Egy előfutár - Bodnár György: Látvány és valóság (Kaffka Margit impresszionista regénye: a Színek és évek)
lója végzi lelkének emlékképeiből". Az ismeretlen területek felfedezőinek lendületével követik az új irány mozgását: Babits, Kosztolányi, Juhász Gyula, Kemény Simon költészete, Szini Gyula, Szép Ernő, Szomory Dezső, a fiatal Babits és mindenekelőtt Krúdy Gyula prózája mutatja friss, erőteljes és termékenyítő hatását. A Nyugat íróinak impresszionizmusát a társadalmi lázadás táplálta. Az irányzat hatása azonban oly erős volt, hogy be tudott szivárogni a konzervatív világnézetű írói csoportok és egyéniségek munkáiba is. Figyelemre méltó, hogy a katolikus Élet is cikket közöl az „impresszionista kultúráról", 51 s kiadója vállalkozik Kosztolányi fordításkötetének (Modern külföldi költők antológiája) gondozására, amely gazdagon és szeretettel mutatja be a világköltészet impresszionista egyéniségeit. Tormay Cecilé prózáját — különösen A régi házat — nemcsak valamiféle neokonzervativizmus jellemzi, hanem az impresszionista stílus is. Mindezek mögött természetesen okok szövevénye lehet. Az impreszszionista szemlélet lázadásának artisztikus célzata, gondolati alapjainak polgári jellege éppúgy egyengethette az utat a konzervatív igényű művészetek felé, mint az ellentábor belső reform-vágya. De jele mindez annak is, hogy az impresszionizmus olyasminek adott művészi megnyilatkozási lehetőséget, amit joggal nevezhetünk a századelő világérzésének. A Színek és évek impresszionista természete mindenekelőtt a kompozícióban nyilatkozik meg. A prekoncepcióktól idegenkedő író szükségképpen szembefordul a „klasszikus" kompozícióval: úgy érzi, hogy létünk mérhetetlenül gazdagabb, mint amilyennek a „logikus", lépésről lépésre haladó, célratörő ábrázolás mutatja, hiszen ez folytonosan kiválaszt, szegényít, rendszerez, kiragadja az embert viszonyainak bonyolult szövevényéből, s nem veszi tudomásul a folytonosan belénk áradó, bennünk hullámzó világot. Kaffka — láthatóan — nemcsak érezte, fel is ismerte ezt a regényírói dilemmát. Az Állomások hősnője így tekint vissza életére: „Igen, szép az élet, elsuhant fele, a múlt, ha az ember így nézi, messziről, magasabb helyről már és egykedvű szívvel. Az elindulások, készülődések, amikor programot csinált az ember magának egy-egy állomáson: 'így lesz; most ez következik!...' de ezekkel tarka volt legalább az élet! Persze, ha most így utólag próbálnák megkonstruálni, véletleneibe tervet, törvényszerűséget képzelni!... S egyszerre nem látta oly világosnak, egy-vonalúnak, végig — sikeresnek, mint pár perccel ezelőtt". (Kiemelés tőlem — B. Gy.) Kaffka dilemmája az egész modern prózáé, s forrása az idő problémája. Menynyit tépelődik a titokzatos „időn"! „Kis, régi, pipes, magossarkú cipőim, szalagos bebékalapom, fűzős, tünikes, első nagylányruhám; — Istenem, — hova lesznek a régi ruhák rongyai, volt énünk tevés-vevése, elszállt, időközi napok, jeltelen órák nyoma! Milyen jó volna mindent visszakeresni; ifjúságunk tarka perceit, szavaink dallamát, ruhánk, hajunk régi színét s az akkori napsugárét, mely szökdelt és fényeskedett rajtunk! És minden velünk történtnek elfeledett, nem is tudott okait, melyek ott rejtőznek bizton e kiveszett vagy begubózott napok szürke mélyén, a lelkünk valami titkos redője mögött". (Színek és évek) 51 Sztrekoniczky Károly: Az impresszionista kultúráról. Idézi: Baránszky László: Az impresszionizmus irodalmunkban. It. 1933. 105—153. 1.
