Kabdebó Lóránt szerk.: Valóság és varázslat. Tanulmányok századunk magyar prózairodalmából. Krúdy Gyula és Móricz Zsigmond születésének 100. évfordulójára (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1979)
Felvillanó arcok a harmincas évekből - Mikó Krisztina: Egy faun arcképéhez (Hevesi András regényeiről)
Egy polgár vallomásai kapcsán írott elemzése árulkodik. 17 ö ugyanis minden nosztalgiáját beleálmodja a család Márai ábrázolta szimbolumegészébe, vállalva az együvé tartozás sokszor ellentétes jelentéstartalmait is. Ez pedig „végzet" és „lánc" egyfelől, másfelől pedig „képességeink, vonzóerőnk, test'i és szellemi lendületünk örök felhúzott sorompója, ... a közös korlátlanság." Szabadságjelkép tehát, mely a nagy kalandok lehetőségének záloga akkor, amikor „más író — azaz a bírálat szerzője —.. . megkeresi a visszavezető utat a család elveszett közösségébe." Ezért kell vállalni az időkonturokat feloldó tapasztalatgyűjtést, mely visszavezethet a „hűség birodalmába." Ennek érdekében „éli meg" Hevesi András Párizst. Énregényt ír, melyben alteregóját Georges-nak nevezi. 18 Párizs „bevételét" Georges szinte már megszokott magányából következő prekoncepciói nehezítik, nem is beszélve arról, hogy „ebben a városban mindig este hét' óra volt, és mindig esett." A tér és idő kontúrjait egyaránt feloldó esőben magányélmény rétegződik magányélményre, a főszereplő egyetlen „jogos tulajdonaként". Ez az oka annak, hogy Hevesi, azaz Georges szinte görcsösen félve tiltakozik minden új „benyomásköteg" ellen, hiszen a „kiteljesedett otthontalanságot" már megváltoztathatatlanul övének tudja. Mivel azonban a kalandregények hősei „új alakban, de régi lényeggel" 19 születnek ujjá századunk irodalmában, Georges, azaz Hevesi is megkezdi Don Quijote-i küzdelmét az új körülmények meghódításáért. Érdemes megfigyelni a regény szinte minden kulcsszavát megjelölő vállalás első pillanatait: „Reggeltől estig loholtam, hogy beszedjem a várost, mint az orvosságot... Életem jelképe a sarokban ketyegő óra volt. Az idő az én külön időm volt... Az időrétegek rám csavarodtak. Szembe kellett néznem a ténnyel: máról holnapra huszonnégy órától kell megszabadulnom." Az önismeretet célzó pásztorjáték tehát az idővel, illetőleg az időért folytatott harc színtere lett. Kitűnt már eddig is, hogy Hevesi — azaz ez esetben Georges — számára a gyermekkor egyet jelent a múlt tradícióihoz kötődéssel, a szokások prousti gikusan gyámoltalan lélek és egy hatalmas intelektus ősi tisztaságú önvallomásával kárpótol." (1936. május 17. 18. 1.) Elragadtatással fogadja a művet a Magyar Hírlapban Gál László is (1936. május 31. 26. 1.), kiemelve, hogy a regény „az új magyar irodalom reprzentatív és maradandó értéke", mert az „a gátlástalanságnak, a szégyentelenségnek . . . kikristályosodott terméke". A Literatura kritikusa — minden bizonnyal Supka Géza — egy pontos, lényeglátó esztétikai elemzés téziseit foglalja össze, pontosan elemezve az énkettőzés regénybeli funkcióját is, kiemelve, hogy „A regény hősének lelke mint egy zenei téma variálódik . . . Georges: az adagio, Turauskas: a fortissimo változata a témának." Ez pedig „módot ad arra, hogy aprólékosan megvilágítsa a lélek rejtélyes, kettős síkját. Közben pedig alkalom adódik arra is, hogy a szadizmus lélektanát minden szakkönyvnél érthetőbben magyarázza meg." (1936. 159. 1.) Az egyébként érzékeny tollú Bresztovszky Ede az „ellentábor" képviseletében jelentkezik (Népszava, 1936. június 14. 17. 1.), Hevesi formaművészetét a regény tartalmának „rovására" írva. „Az az érzésünk, hogy nem a tartalom kereste meg benne formáját, hanem a forma talált rá benne tartalmára" — írja. Teljesen bezárkózik a regény felvetette problémák elől is, azokat kizárólag az író „önmaga elől való menekülése" eszközének tekinti. M. Pogány Béla (Gondolat, 1936. 4—5. sz.) a határozott világnézeti orientációt kéri számon Hevesitől, „lélektani naturalizmussal" vádolva őt. Ezúttal „köztes álláspontra" helyezkedik Halász Gábor is, (Nyugat, 1936. 1. k. 469—470. 1.) a „keménységet" kérve számon Hevesitől. „Hevesi nyelve egy fokkal erőtlenebb, egy fokkal csillogóbb a valódinál; egyelőre is írástudóé, nem a nagy íróé" — írja. 17 Hevesi András : Egy polgár vallomásai. Nyugat, 1934. 2. k. 69—72. 1. 18 Még inkább árulkodik a regény önéletrajzi ihletéséről a kötetbeni megjelenés előtt közölt két fejezet, melyekben a szerző Andrénak nevezi hősét. Ezek: Rue Lhomond. Válasz, 1934. 320—328. 1.; ill. Megérkezés Párizsba. Nyugat, 1934. 2. k. 476—482. 1. 19 Halász G. : I. m. i. k. 30. 1.
