Kabdebó Lóránt szerk.: Valóság és varázslat. Tanulmányok századunk magyar prózairodalmából. Krúdy Gyula és Móricz Zsigmond születésének 100. évfordulójára (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1979)
Kortársak - Kis Pintér Imre: Füst Milán: A feleségem története
kép előtt — azt a lobogó, nagy indulati erőket feltételező sértettségét, ami gondolatainak a pálya során az érzelmi ellenpontját adja. Jelezve egyben, hogy Füst Milán Ady-i, József Attila-i intenzitással élte meg az individuum válságát, ha más oldalról, náluk szűkebb érvénnyel, velük radikálisan ellentétes következtetésekre jutva is. „Störr kapitány története egyike lett a modern irodalom valóságunkkal egyenértékűen sokrétű és talányosan sokértelmű mítoszainak" — írja Rónay György, 10 s bizonyos, hogy a regény parabolikus, minden ízében mítoszteremtő hatásokra törekszik: s izgalma, jelentősége — ezért: nem utolsó sorban — a tartalmi megfelelések, értelmezési lehetőségek irizáló játékából is következik. Amint a szerelmi történet — láttuk — ontologikusan elmélyíthető, úgy válik egyben Störr útja az individuális létezés mítoszává is, „az Éden elvesztésének" példázatává. Störr — e fénytörésből — a század eltévedt, elidegenedett embere, aki kizökkenve léte illuzórikus egységéből: a Minden és a Semmi közé, az isten nélküli relatív világ örvényébe kerül. S akinek zuhanása Janus-arcú is: a vegetatív életet élő hősből öntudatra ébredt individuumot is teremt. „Hiszen ép voltam én, nem volt még semmi bajom ... — panaszolja története kezdetén a kapitány — csak, mint a zsebóra, mikor még pontosan és jól jár, csak valami üresség van már a ketyegésében — vagyis meg van már valami bomolva a szerkezetében." St'örrnek tehát immár füle van meghallani az ürességet, a csak egy kicsiny résen át észrevett megbomlott világ ráébreszti létezése addigi, ijesztő felszínességére is. Ezentúl maga tépi-tágítja ezt a rést, hogy mondjobban szembekerüljön az ismeretlennel, s miközben Párizstól Dél-Amerikáig az idő tükreinek és tükröződéseinek a különös játékát bonyolítva űzi az elérhetetlent: értékesebb emberré változik. S példázza A feleségem története — végső konklúzióival — az élet abszurditásának a mítoszát is, a megváltás lehetetlenségét, az emberlét heroizmusát. Füst művészetének örök-egy témáját, tehát, mégis annak végsőkig átgondolt, legmesszebb vitt, radikális változatát, hogy egyén és realitás törvényei egymással összeegyeztethetetlenek. Störr „filozófiáját" maró gúnnyal a misztikusok ellen — jellemzően — habókos házmesterének fejti ki: „Nem hiszek a magasabb intelligenciákban — ordítottam a fülébe... Vagyis itt a parazitárius elv uralkodik, édes Uram ... Ez talán a párducok paradicsoma? — rivalltam rá az öregre ... mert az olyan harmonisztika nem érdekel engem, amelyben a nagy elvek uralma van, s amelyben az egyén nem vétetik figyelembe." De Störr — tudjuk: mindezek ellenére — az utolsó képsorig keresi az elvet, az „abszolútumot", ami az „én és a világ" antagonizmusát feoldhatná. Joggal mondhatja magáról azt is, hogy „én a bizalmat kerestem a világon". Ezért is: A feleségem története művészi hangsúlyai nem a világnézet, az író meggyőződésének tartalmait, hanem az ezek által kiváltott emberi magatartást nyomatékosítják. Azt az attitűdöt — a Füst Milán-i szituációt — emelik a művészi általánosság szintjére, amelyet Füst Milán már 1925-ben így foglal össze Kolnai Aurélhoz írott levelében: „De azért azt hiszem, hogy ha reménytelennek tartja is munkálkodását: — minden jóravaló embernek az a dolga e földön, hogy a jobbra törekedjék — sa fejlődést, amelyben nem hisz, előmozdítsa. Ilyen erkölcstelen vagyok, Uram! 11 Störr sorsa megindító és mélyértelmű, ha Füst Milán filozófiáját, gondolati végkövetkezte10 Rónay György: A nagy nemzedék. 1971. 290. 1. 11 1925. január 20. Petőfi Irodalmi Múzeum, Kézirattár.
