Kabdebó Lóránt szerk.: Valóság és varázslat. Tanulmányok századunk magyar prózairodalmából. Krúdy Gyula és Móricz Zsigmond születésének 100. évfordulójára (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1979)

Kortársak - Rónay László: Fordulat Babits prózájában (Timár Virgil fia)

Mért tart magasra nagy tenyered? és milyen éj vize zug lenn, hol sisteregve kiszenvedek ha majd kegyetlen beledobsz, hogy körmödre ne égjek, Isten? A „mért" és „mivégre" kérdései, kínzó kétségei az Esti kérdéstől a Jónás könyvéig fel-felbukkannak Babits lírájában. Mint minden szuverén gondolkodó, nem tartotta a maga számára elégségesnek a kereszténység akkori világképét. Neki olyan istenre volt szüksége, akivel szót érthetett, akivel pörölhetett, akitől ugyanolyan haraggal kérheti számon tetteinek okát és magyarázatát, mint Jónás a róla szóló könyv Negyedik részében. E véges-végig tartó harc és kétkedés utolsó gesztusaképp inti Isten Jónást: „Te csak prédikálj, Jónás, én cselekszem", mintegy arra figyelmeztetve a lázadót, hogy amit nem oldott meg az évszázadok szabadgondolkodása, azt ne akarja megoldani ő egymaga sem, válassza inkább elődeinek belenyugvását, alázatát. (De hogy Babits még a legutolsó istenes verseinek egyikében, a Jónás imájában sem tudott szabadulni kétségeitől, annak nagyszerű bizonysága a Cethal allegóriája, mely az Isten fogai közt-re utal vissza.) Babits aprólékos gonddal ábrázolja azt a pszichológiai folyamatot, ahogy Timár Virgil tudatát hovatovább teljesen kitölti Pista, s az a felszabadult, immár tárgyára talált szeretet, melyet addig hiába keresett cellája magányában. Csak kiragadott mondatokkal, de kövessük nyomon érzelmeinek fejlődését. „Timár is türelmetlenül nézte az óráját, leste a kopogást". „Ez a türelmetlenség lassankint kisugárzott az egész napjára". „Csak nézte bámulva, mily könnyeden siklik el a gyermek szelleme a legkényesebb tereken; kettejük között csakhamar ő lett az elfogultabbik". „így élt szegény Timár hétről-hétre és lassanként már nem ds élt másban, mint Pistában; a maga eseménytelen élete csak egy szürke lap volt, amelyre a Pista fiatal élete íródott, mint ahogy az üde forrás ír a kiszikkadt földre. Pista élete kivirágzott a Timár lelkében, és tudatra ébredt jobban, mint Pistában magában; és Tímárnak, mondom, csak az volt fontos már, ami Pista körül történt: minden érzelme csak ahhoz fűződött. Ez a ki virágzás élősdi módon terjedt szét lassanként a szerzetes lelkén, és egész életét árnyba borította". „Egy vasárnap Pista váratlan elmaradt. (Timár) ... minduntalan az óráját nézte és babonásan vigyázott, hogy ki ne hagyja lépéseiben a parkett egyetlen kockáját. Minden hangra, minden lábzajra fölneszelt... egy kopogásra torkáig lüktetett a szíve, pedig jól ismerte, hogy ez csak a Tamás kopogása". „Mert őbenne volt már minden reménye életbe élni a saját elvetélt lehetőségeit". Timár Virgil tehát a cselekmény folyamán szinte teljesen elveszíti a maga egyéniségét: azonosul Pistával, csak őbenne él, általa látja kiteljesedni személyes sorsát. Tragikus ellenpontjaképp a regénynek, Pistában éppen ellenkező lelki folyamat játszódik le. Kezdetben „a hangjában dac szólt. Szemében dac villant. Dacos elhúzódás, mely ebben a korban a legokosabb és legjobb fiúkból sokszor oly váratlan kiütközik". Mintegy vissza akarta utasítani a szerzetes-tanár közeledését. Majd amikor megérzi ennek önzetlen, érdek nélkül való szeretetét, lassan oldódni kezd. Timár Virgil mindennap gyengéden kérdezgette a fiút, hogy van az édesanyja. „Pista könnyesen őszinte szemeket vetett ilyenkor rá. Egész más kifejezésük volt ezeknek a szemeknek, mint azelőtt. Eltűnt belőlük minden dac, minden tartózkodás, inkább segélykérő szemek voltak, bizalmas