Kabdebó Lóránt szerk.: Valóság és varázslat. Tanulmányok századunk magyar prózairodalmából. Krúdy Gyula és Móricz Zsigmond születésének 100. évfordulójára (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1979)
A varázslat műhelye (Krúdy-problémák) - Kemény Gábor: A stílus születése és halála (Állandóság és változás Krúdy prózájában)
Nincs szándékomban bővebben elemezni Krúdynak ezt az egyik leghíresebb novelláját' (megtette ezt már — kitűnően — Kovalovszky Miklós, Rónay György és Harsányi Zoltán) 5 , mindössze az igeidők rendkívül tudatos használatára szeretném felhívni a figyelmet. A folyó és a híd (a kőszenttel) mintegy kívül áll az időn, nincs alávetve az elmúlás hatalmának: ezt jelzi a „megörökítő", „időtlen" jelen idő (vágtat, áll). Ehhez viszonyítva múlt idejűek Szindbád ifjúkori emlékei (nézte, pengette, álldogált), de aztán az emlékezésben és a múlt újraélésében, „megismétlésében" leomlik a válaszfal ifjúság és öregség, közel és távol, múlt és jelen között: az ellentétes pólusok összeszikráztatása révén nem annyira a kontraszt, mint inkább egy megszakítatlan és megszakíthatatlan konstans életfolyamat élménye erősödik fel az olvasóban. A tízes évek közepe tájt ez az „érett stílus" válságba jut. Jól mutatja ezt a nyelvi megformálás „manierizálódása", mely azzal fenyeget, hogy az egykori friss lelemény öncélú dekorativitásba fullad. A megtorpanás szemléltetésére hadd idézzünk egy rövid részletet az 1915-ből való A kalandos öregúr című novellából : „Ah, hová lett szívünkből a láthatatlan kis hegedűs, aki fáradhatatlanul vonta a maga nótáját?... Valahol elveszítettük őt, mint farsangi dáridóról hazafelé kocogó vén kontrás elhagyja hangszerét a hajnali ködben. (...) Az aszszonyi álom, a hazugság, a bűbáj, a kacérság színes lepkéje felé boldogan emeltük homlokunkat. Ide szállj, szép pillangó, a szememre, az eszemre, a lelkemre, az emlékezetemre.. . Jöjj asszonyhazugság, drága tünemény, aranyat vérző napszállati felhő, kábult zeneszáma amorettes muzsikáló órának, sárga selyemfüggönyökön átszűrődő hajnalcsillag sugara, boldogan epedett öngyilkos halál és virággal beültetett, női könnyel öntözött, regényes, magányos sírhalom az erdőszélen ... Jöjj, élet-tudatlanság, vak boldogság és mélyen szunnyadó lelkiismeret: bűnös szerelem. A lepke zizegve leereszkedett, mialatt a kis hegedűst a sarokból elemelte valaki." Modorosan túlírt, édeskés, „szép" stílus ez: még szimbolizmusát (a láthatatlan kis hegedűs — az asszonyi álom színes lepkéje) is avíttnak érezzük egy picit. Persze azért itt is érvényesül „a stílus öniróniája", hisz nem direkt írói közlésről van szó, hanem beszéltetésről : Szerelmes Iván, az életből kikopott, divatjamúlt gavallér monológjáról a Császár-fürdő udvarának sárguló platánjai alatt. 6 E stiláris modorosság jeleit az Aranykéz utcai szép napok című elbeszélésköteten kívül fellelhetjük (sőt fokozott mértékben lelhetjük fel) a Púder novelláskötetben és a Pesti nőrablóban is. Felbukkannak azonban az alkotói válság tudatosulásának, az írói elégedetlenségnek a dokumentumai is, melyek közül épp az Aranykéz utcai szép napok előhangja a legfontosabb: „Mennyit szerettem volna írni, ami igaz! Semmit nem írtam, csak színhazugságokat. Fanyar elégedetlenséggel nézek könyvtárnyi könyveimre, mint az árvaházi igazgató növendékeire. (...) Az igazi, az egyetlen, a legkedvesebb könyvem (...) nem jelent meg nyomtató műhelyben. (...) Az emberek hiányoznak a könyveimből, akiket mindenki5 Kovalovszky Miklós: Szindbád negyedik útja. (Krúdy Gyula: A hídon). Alföld, 1965. 3. sz. 72—77. 1.; Rónay György: Krúdy Gyula: A hídon. Uteratura, 1974. 1. sz. 120—126. 1.; Harsányi Zoltán: Stíluselemzés 1969. 1. k. 119—130. 1. r > Az Iván keresztnév feltehetően a turgenyevi ihletésű ,.oroszosságra" utal, v. ö. : Orosz írók. A Miatyánk évéből. 1920. 80—83. 1., valamint Diószegi András: Turgenyev magyar követői. Tanulmányok a magyar—orosz irodalmi kapcsolatok köréből. 1961. 2. k. 84—137. 1.
