Kabdebó Lóránt szerk.: Valóság és varázslat. Tanulmányok századunk magyar prózairodalmából. Krúdy Gyula és Móricz Zsigmond születésének 100. évfordulójára (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1979)

A varázslat műhelye (Krúdy-problémák) - Bori Imre: Adalékok Krúdy Gyula utolsó pályaszakasza kérdéséhez

„És te hol tanultad ama istennői mozdulatokat, amelyek oly rózsaszínűek, mint maga a nagy Reneszánsz, amelynek mi ketten késői maradékai vagyunk?" Mária, a humanisták tanítványa, az emberi egyéniség élethez és halálhoz való jogának szószólója pedig így válaszol: „Ne mondja, felséged, hogy a Reneszánsz elmúlott... Itt van az bennünk, felettünk, körülöttünk, csak éppen Magyarországon nem mívelhetjük a helybeli szilaj, akaratos, nyakas életmód miatt. Persze, a szegénységünk is hozzájárul, hogy ne élhessük ki magunkat, hogy ne gyümölcsöztethessük a bennünk rejtőző értékeket, hajlamokat, hangulatokat, művészi becsvágyakat... Az emberi életmód itt oly megkötött, mint valami régi törvény, amelyet ódon, dohos királyok állítottak fel arra nézve, hogy alattvalóik lelkét megkötözzék. Az életnek pedig egészen más célja van, mint a régi királyok törvényeinek betartása. Minden élet külön élet — független a többitől —, nem igazodhatik senkiéhez, mert az a rabszolgaságot jelenti. Egyedül él mindenki, mint ahogy egyedül hal meg..." Végzetes szavak ezek, az ifjú király hamleti helyzetében azonban világosságot gyújt: nem az „országnak élő" király indul majd Mohács alá a regény végén valójában, hanem az az ember, aki egyedül élt, anélkül, hogy tudta volna, s mert megtanulta a halálhoz való individuális jogról Mária leckéjét, éppen ezért a tudatosan vállalt emberi halál elé siet. Most már ő is vallja: „Egyedül kell végigmennem az életen és a halálon ..." Hogy ez a tanítás Lajos tragikus létére való ébredéssel jár, ugyancsak természetes. Lajos álma, amit Máriának elmesél, ezt példázza: „És én mégis huszonegy éves koromig küzdöttem ezért a senkinek se kellő életért... Ki tudná, hogy mi volt az oka annak, hogy oly korán kellett a világra jönnöm? Mily borzadályos dolognak kellett történni, hogy ijedtében idétlent szült anyám, és az idétlen láttára meghalt?..." Mohácsra menni Lajos tudatában az öngyilkosság egyik neme, amit maga választ, miután levetette inkognitóját Mária előtt, s magát megmutatta igazi mivoltában — rossz álmaiban. Krúdyt Lajos alakjában az inkognito kérdése foglalkoztatja tehát. Prototípusa kétségtelen a Jockey Club Rudolfja volt, őt ábrázolva játszódott le Krúdy művészetében az alakmásos, tehát nagyon is látványos emberábrázolás átváltozása az emberi én inkognito ja kérdésének felvetésévé, pszichológiai-intellektuális életmozzanatok ábrázolása problémájává. Nem tetteikben láttatja ilyen módon fő hőseit (vagy elsődlegesen nem azokban), hanem gondolataikban, hiszen a világ képe sem a hősök szemében, általában érzékeikben jelenik meg, hanem tudatában. Az író művészi eszközeit is alárendeli hős-felfogásának: a Mohács olyan regény, amelynek a legtöbb jelenete mintha tükörben látott képek sorából állt volna össze, amit a tudat tart a világ elé. Ne mondjuk azonban, hogy Krúdy egy irreális síkon építette regénye életképeit fel, noha például Lajos múltja álomelmondásban jelenik meg, jelene fáradtan érkező visszhangokban szól, halált hozó jövője pedig sejtelmekben, sejtetésekben, „titkos" üzenetekben s egyértelmű allúziókban formálódik. Ir tehát egy feltűnően hosszú expozíciójú regényt: az innsbrucki kolostorban élő, esküvőjükre váró királylányok beszélgetéseinek, gondolatainak, álmodozásainak tükrében dereng fel a Mohács előestéjét élő messzi ország képe. Jagelló Anna Budáról jött, Osztrák Mária Budára készül, és szavaik nyomán sorra fellépnek a majdani dráma szereplőinek szellemalakjai (Lajosé éppen úgy, mint Szapolyai Jánosé, aki volt már Jagelló Anna kérője és lesz az özvegy Mária királynéé is), s egy virtuális ország-kép, amit Sárkány Ambrus, a zalai főispán fest a királylánynak Budáról, az új lo-