Kabdebó Lóránt szerk.: Valóság és varázslat. Tanulmányok századunk magyar prózairodalmából. Krúdy Gyula és Móricz Zsigmond születésének 100. évfordulójára (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1979)

A varázslat műhelye (Krúdy-problémák) - Bori Imre: Adalékok Krúdy Gyula utolsó pályaszakasza kérdéséhez

nagy jelentőségű váltásáról van szó tulajdonképpen. Nem lenne helyénvaló azonban Krúdy válságáról beszélni. Legfeljebb a már emlegetett kritikus négy esztendővel kapcsolatban emlegethetnénk, elsősorban életrajzi vonatkozásokban, művészete váltás-jelenségei ugyanis természetesek: egy új művészeti és gondolati világkép készül kialakulni. Az írónak a világban a tízes évek során megszerzett helye mozdul el 1922 és 1926 között, és állapodik meg új helyen a húszas évek derekán. Ne emlegessünk disszonanciát sem mindezekkel kapcsolatban, hiszen Krúdy szecessziója is a „szív" és az „ész" ellentmondásainak kertjében virágzott ki. Bizonyos azonban, hogy az író és a világ immár tízesztendős „harmóniája" bomlott meg. Ha szecesszióját az írónak világával, ebben regény- és novella-világával, a „szív" jogán alapuló azonosulása jellemezte, most a distanciák korszaka következett, amelyben nem annyira a tagadás, mint inkább a nem azonosulás volt a jellemző. Az író érzelmi, eszmei közösséget nem tud vállalni sem hőseivel, sem a világgal. „Hideg" szemmel, tárgyilagosabban és tárgyiasabban nézhette tehát őket — már érzelmi szálak sem fűzték hozzájuk. Ismerős és mégis „idegen" világba lépünk tehát, amikor az utolsó pályaszakasz müveit olvassuk. Könnyű lenne életrajzi tényeket felsorakoztatni, és azokkal magyarázni a változásokat! Kicsöppent az életből, a húszas évek elején fontos műveit nem is Pesten, hanem Bécsben jelenteti meg, szaporodnak anyagi gondjai, megroppan egészsége, népszerűségét veszíti, mint aki felett eljárt az idő, és az új kornak — immár a világháború utáninak — mintha nem tudna jelentőset és érdekeset mondani az ember életéről és haláláról. Nyilvánvalóan nemcsak a kor fordított hátat Krúdynak, Krúdy is hátat fordított a kornak. A tízes években, bármennyire is moralista bírálója volt a Monarchia életének, egynek tudhatta magát világával, ezért szegődhetett művészi „krónikásának" is. Jósolgatta pusztulását, amikor erkölcsrendszerének patologikus vonásait húzta meg. Amikor azonban megsemmisülése valóban bekövetkezett (Krúdy szerint a vég kezdete valahol a múlt században van, 1914-ben pedig minden elvégeztetett), nem a jövendölése beteljesülése láttán támadt örömet érezte, hanem a csalódott ember keserűségét. A világháború romjaiban feltámadóban az eltűnt világ karikatúráját kénytelen észrevenni. A szemlélődő szerepét szinte készen kapta, s ahogy nőni kezdett a távolság az író és műveinek világa között, megkezdődhetett az ábrázolásnak és az előadásnak a tárgyiasulási folyamata is. Az író a húszas években tehát nem „költ", hanem „figyel", nem „lefest" vagy „megidéz", hanem „leír", mintegy csupán a tényállásról ad információkat — gondosan, nemegyszer aprólékosan foglalkozva a bemutatásra kiszemelt tárgygyal, jelenséggel, helyzettel. Körülbelül olyan módon, ahogy a Purgatórium című regénye első mondata szabatosan meg is határozza, mondván, hogy Szindbád életének egyik részletét „meglehetősen szárazon, mint egy statisztikai jelentést" adta elő és „nyugodtan, fásultan és megcsendesedve, mint szent Antal, akin a kísértések többé nem fognak". Nem bensőséges a viszonyulása tehát Krúdynak élete utolsó tíz esztendejében a világhoz. Az író és hősei immár nem ugyanannak az egy társaságnak a tagjai, mint voltak az előző pályaszakaszban, amikor is a kritika érzékelhette, hogy egy Szindbád vagy egy Rezeda Kázmér akár szerepet is cserélhetne az íróval, a hősökben az író alakmásait keresve. Művészi funkcióját veszíti az emlékezés is, mintha az előző pályaszakasz müveinek ismérvei közé tartozna, a „hangulat" pedig fokozatosan bűvkörét levetkezve materializálódik az írói viszonyulás már-már közömbös, mindenképpen tárgyilagosságra törő jellegében. Ha egy-egy szellője meg is csap bennünket, annak az írói ábrándhoz már alig van köze, legfeljebb a hősöket jellemzi. Tü-