Láng József szerk.: Tegnapok és holnapok árján. Tanulmányok Adyról (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1977)

Székely György: Ady és a színház művészete

rekedt a nagypolgári igények kielégítésénél, akkor nem csekély indulattal írta le róla: „legalábbis annyit ártott ennek az országnak, mint Szapolyai János a mohácsi csatában." Párizsból érkezve a Nemzeti első előadásainak benyomásait még enyhe iróniával fogadta, vélvén, hogy „A Nemzeti Színház s az öltözöttebb magyar múzsa úgy van most, mint maga volt a tavalyi farsangon, édes asszonyom. Silányak az udvarlói." Sem a közönség, sem az együttes nem elégítette ki, a játékstílust pedig végzetesen elmaradottnak ítélte. Hangja egyre kegyetlenebb lett. Azt még csak sajnálta, hogy Az ember tragédiája felújítása nem expiálta a színház „sokasodó bűneinek legalább egynéhányát", s főképp azért nem, mert az előadás „a régi énekstílusnak, ürességnek, lelketlenségnek valósággal a darab római képébe illő tobzódása." A személyeskedéstől sem riad vissza: ,, . . . a felfújtságnak, a semmiségnek milyen kellemetlen pöffetegjei csinálják itt azt a stílust, mely egyedül a Nemzeti Színházé az ó- és újvilágban, arról beszélni sem jó." Az a néhány igazi színész, aki odakerült — és Ady itt természetesen Pethes Imrére és Ödry Árpádra gondol — belevész „a lelketlenek, a szavalók, az éneklők, a szép legények, protekciós ifjú művésznők (kik öregebbek alapjában színésznagyszüleiknél), babéros rokkant aggok zűrzavaros kórusába." Aligha lehetne véresebb indulattal utasítani el a múltat. A jövőbe pedig csak egy vékonyka reménysugár világított, amelynek a fénye egy-két előadás erejéig éppcsakhogy érintette Adyt. 1905 márciusában látja először a Thália Társaság egy produkcióját, Strindberg Apa c. darabját. Nem becsüli túl őket, de érzi jelentőségüket. Következő „Péntek esti levelé"-ben definiálja a látottakat: „Műkedvelők, modern, ifjú lelkű magyarok játszották, s talán: ugyanilyen volt a publikum is. Benne vagyunk mindenképp a forradalomban. Nem a könyvek kezdik." Fél év múlva — már láttuk — évekre szóló élményt kap tőlük a Solness építőmester előadásán, mint azt egy Csinszkához írt 1914-es levele is bizonyítja. De még ekkor is féltve, óvatosan dicséri őket: „Mi bizonyisten megindult szívvel hallgattuk ma délután a Folies Caprice-ban (igen: a Folies Caprice-ban!) — Ibsent. . . ezerszer mondjuk ezer ádáz kritikus ellen: színpadot követel Ibsen. És más színészeket, mint az olcsó komédiás-színészek. A Thália truppja Ibsennel szemben még csak a szent — szándéknál tart . . . Van egy színésznője a truppnak: Forgács Rózsi. A becsületes, igazi színésznek olyan új, becsületes, igaz hangjait hallatta ma néha Hilda szerepében, milyeneket még nem hallottunk magyar színésznőtől." Nagyon nagy szó ez Adytól. De továbbra is megmarad e mellett a véleménye mellett. Egy névtelen cikkében a Thália három egyfelvonásosáról számol be. A kritika zárómondata megint az együttes értékének örül: „sikerült délután volt ez új diadala a modern színjátszás kis csapatának." Később már nem tudja nyomon követni őket, de biztos, hogy tőlük várta és várhatta a legtöbbet, amit szeretett volna : irodalmi értékű, modern színházművészetet. Ady életének kutatói mind észrevették, hogy a költő viszonylag hamar kiábrándult első szerelméből, a színpadból. Talán nem járunk messze az igazságtól, ha a fő okot a kor színházának irodalomellenességében találjuk meg. Már említettük, hogy mennyire elítélte a színésznőket kulturálatlanságukért. Leírta azt is, hogy „annyit értenek az irodalomhoz, mint a tyúk az ábécéhez" — és ez alól nem volt kivétel sem Márkus Emma, sem a híres párizsi Réjane. De szinte a csalódott szerelmesek kétségbeesésével fogalmazta meg már Nagyváradon a kiábrándító helyzetképet: „Rettenetes a magyar színészeknek irodalmiatlansága. Rettenetes azért, mert megtagadása a tradícióknak, melyeket