Láng József szerk.: Tegnapok és holnapok árján. Tanulmányok Adyról (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1977)

W. Somogyi Ágnes: Képzőművészek Ady Endre halottas ágyánál

találása előtt és után született műveket. A múlt század legnagyobb vizuális forradalma a képzőművészetben funkcióváltást eredményezett: a festett, mintázott portré megszabadult a dokumentumszolgáltatás, a fiziognómiai, sőt szinte fiziológiai tényközlés köteles rabságából. Az új — bár egy képbe csak egyszeri látványt rögzíteni képes — technológia látszólag kielégíti a testi való megjelenítésének szükségletét, ugyanakkor azonban nem menti föl a portrékészítő képzőművészt az alól a kötelezettség alól, hogy műve egyértelműen idézze föl az ábrázolt vonásait, ugyanis a „modell" felismerése az első lépcsőfok az érdemi megközelítéshez. Az eszmei mondanivalónak mint állításnak alanya az a jel, amely adott közönségben egy bizonyos személyiséggel kapcsolatos gondolatsort elindíthat. A jó mű agresszíven, biztosan irányítja a néző gondolatait, és meghatározva még a szemlélés időtartamát is, gazdag asszociációsort indít el. Az emberi magatartást és értékítéletet közvetítő képmás ugyan más képet ad az ábrázoltról, mint a fénykép, de ha jó, úgy feltétlenül képének mása. 1919. január 27-nek az ad rendkívüli jelentőséget, hogy valószínűleg először történt meg a magyar művészettörténetben, hogy egy nagy ember szabadon látogatható, hosszasan tanulmányozható volt gyakorlatilag akárki számára, testi valójában, de már halottan — olyan helyzetben amikor a művészek biztosan tudhatták, hogy megörökítése, portréjának elkészítése nemzeti feladat lesz. Egy forradalom idején pedig a nagy halott, aki éppen a forradalom jelképe volt, bizonyosan különleges pszichés motivációt jelentett a képzőművészek számára. Más tanulmányban soroljuk majd föl az Adyról készült elsődleges ábrázolásokat, s próbáljuk megtalálni annak magyarázatát, hogy Ady, a nagy szerepjátszó, miért volt olyan rossz modell. Csak Székely Aladár fényképezőgépe előtt találta meg önmaga reprezentatív testhelyzeteit. Meggyőződésünk, hogy ezek a pozíciók kettejük együttgondolkodásának eredményei: közös alkotások. Mivel azonban többnyire egy felszínes magatartásrendszer mögé rejtik Adyt, az embert, egyre kisebb a hatásuk az ikonográfiái utóéletre. Továbbgondolkodásra bennünket és korunk képzőművészetét már inkább a ránk maradt néhány amatőr felvétel és a halotti maszk serkent.

4 A kiterített Ady, a költő halálának napja az Ady-ikonográfia történetének holtpontja és a maszk keletkezése révén bizonyíthatóan az ikonográfiái utóélet egyik kulcsa is. Megvalósul Moholy-Nagy László tétele: „a halotti maszkban a halál felfoghatatlan ténye szinte közvetlenül megfoghatóvá lesz, itt bukkanunk egyszersmind a képmásalkotás kezdeteire. . .".

5 A halotti „lárva" válik ugyanis az Ady életében született, zömmel gyenge ábrázolások után az egyre jelentősebb ikonográfiái utóélet alapjává. A maszk olyan magas szintű eredményt ho4 Csorba Géza emlegette, hogy Ady nem volt hajlandó modellt ülni. Major Henrik 1918 decemberében szinte titokban rajzolta le a költőt. Ferenczy Béninek akkor sikerült lerajzolni őt, amikor elaludt. A pózok hamisságáról, bár inkább átvitt értelemben, Babits Mihály éppen Adyval kapcsolatban ír egy helyütt: ,,A próféta gesztusát idézik. A gesztus hangsúlyt adhat a szavaknak: de a mozigép erről a gesztusról a szavak nélkül sokszor komikus, bámulása legjobb esetben is üres passzió. A póz marad, s a póz nem a legbecsesebb tétele egy nagy ember életszámlájának: kincses lényegéhez alig van több köze, mint a színész egyéniségéhez a festéknek, melyet arcára ken, hogy a lámpák fénye el ne halványítsa ... Az a beállítás, amiben Ady pózait és csakis pózait kapja ma egyre szeme clé a jámbor közönség, valósággal demoralizáló. A költő hagyatéka, a költő maga, a nagyszerű oeuvre eltűnik a pózok és frázisok mögött". (Babits Mihály: Utolsó Ady-könyv. Nyugat 1923. II. köt. 638. 1.) 5 Moholy-Nagy László: Az anyagtól az építészetig. Bp., 1972. Corvina K. 187. 1.