Láng József szerk.: Tegnapok és holnapok árján. Tanulmányok Adyról (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1977)

M. Pásztor József: Ady eszméinek térhódítása az ifjúság soraiban az ellenforradalmi Magyarországon

M. PÁSZTOR JÓZSEF ADY ENDRE ESZMÉINEK TÉRHÓDÍTÁSA AZ IFJÚSÁG SORAIBAN AZ ELLENFORRADALMI MAGYARORSZÁGON Az örökölt Ady-képek Az 1920-as és az 1930-as években felnövő magyar fiatalok egymásnak ellentmondó véleményeket hallottak, olvastak, tanultak Ady Endréről. Az ellenforradalmi hatalom képviselői maguk is eltérően ítélték meg Ady életművét. Voltak, akik az általuk gyűlölt és rettegett forradalmak előkészítőjének, a destrukció fő hírnökének kiáltották ki, s ezért megtagadták tőle a helyet a magyar panteonban. Irodalomtörténészek és esztéták fogalmaztak úgy, hogy ,,a forradalmi kirobbanásoknak is hírüket megelőző vészmadarai a költők", valamint hogy ,,a mi irodalmunk úgynevezett modernistái is a bekövetkezett véres felfordulás lelkét ébresztgették". Törekvésük pedig az volt — amint azt Beöthy Zsolt megfogalmazta —, hogy „ezt a mételyező irodalmat, mezőnknek ezt a nadragulyáját ki fogják gyomlálni".

1 Herczeg Ferenc, a korszak koszorúzott írója, aki egyszerűen „degenerált"-nak minősítette a szerinte is „fényes tehetségű költőt", „a magyarság életének és halálának kérdése" szempontjából tartotta elengedhetetlennek a fiatalok figyelmeztetését arra, hogy „Ady könyvei . . . egy beteg ember művei".

2 A reakció táborában ugyanakkor kezdettől jelen volt egy olyan törekvés is, hogy Ady életművét a maguk részére sajátítsák ki. Ebben szerepet játszott az a jóakaratú igyekezet, hogy Ady zsenijét megmentsék „a magyar kultúra új honfoglalóitól" és „a torz írásmagyarázóktól"

3

, másrészt viszont a régi és új Ady-rajongók — főként fiatalok — megnyerésének szándékától ösztönözve igyekeztek Adyt szalonképessé tenni. Módszerük a negatív Ady-kép megfordítása volt. A „hitét vesztett magyar" Ady helyébe a magyar faji karakter hű kifejezője került. A „politikailag analfabéta" minősítést felváltotta a „vátesz", a kora társadalmi viszonyairól „ösztönösséggel" igazat mondó költő elismerése. Törekvésük lényegét képezte, hogy elszakítsák Adyt és költészetét az ellenforradalmi kor társadalmi és emberi valóságától, valamint hogy elhazudják a magyar uralkodó osztályra szórt vádjait. „Dörögd ránk zord igéd megint,/ S bocsásd meg tenger vétkeink!" — írta 1924-ben a kor lantosa,

4 aki a földesúri és dzsentri bűnöket azonosította a nemzet, a faj öröktől adott tulajdonságaival, az azokon kesergő Adyt pedig közéjük tartozónak hazudta: „Kárhoztatom: az én fajom, —- / De soha meg nem tagadom ...". E szavakat adta Ady szájába, hogy feledtesse és meghamisítsa a hiteles Ady-programot: „az egész úri 1 Mitrovics Gyula: Néhány időszerű esztétikai kérdés. Irodalomtörténet 1921. 1—5. sz. 1—11. 1.; Beöthy Zsolt: Irodalmunk és jövőnk. Budapesti Szemle 1920. 181. köt. 517. sz. 1—9. 1. 2 Háború Ady Endre körül. Irodalomtörténet 1925. 1. sz. 76—82. 1. 3 Bölöni György: Az igazi Ady. Párizs, 1934. Atelier. 356. 1. A „jóakaratúak" között Makkai Sándor és Sík Sándor nevét említi. 4 Vályi Nagy Géza: Ady. L. Ady koszorúja. Magyar költők verseiből egybefűzte Rozsnyai Kálmán. Szeghalom, 1925. Tóth és Mező kiadása. 179. 1.