Láng József szerk.: Tegnapok és holnapok árján. Tanulmányok Adyról (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1977)
Tverdota György: Ady öröksége József Attila életművében
tuk — behódolást az Ady-kultusz kritikátlan, hisztérikus rajongásának. Számos kérdésben szabad volt hűvösen, józanul mérlegre tenni és elmarasztalni a költőt. Csak éppen annak a meggyőződésnek kellett érintetlenül maradnia, hogy Ady művészetében klasszikus magaslatokat ért el. A kétfajta kritika között nehéz választóvonalat húzni. Nemcsak azért, mert — mint említettük — a totális kritika kezdetben ez utóbbi, ártalmatlan formájában jelentkezett, nemcsak azért, mert a részleges kritikából lehetett a totális kritika álláspontjára fejlődni (Kosztolányi nyilvánosság előtti szereplésének evolúciója az Ady-kérdésben), és fordítva, Ady értékének kétségbevonását lehetett — elismerésével felcserélve — csupán egyik-másik ponton való fenntartásokká szelídíteni (Babits fejlődése). Sokkal fontosabb az tény, hogy a részleges kritika eredményeit a totális, Ady nagyságát kétségbe vonó bírlat szolgálatába is lehetett állítani. így Kosztolányi Ady-revíziós cikke számára a Nyugat már kollektive kidolgozta a felhasználható szempontokat. Kosztolányi nem szorult csupán saját leleményességére, és nem kellett a jobboldaltól és a konzervatív kritikától érveket kölcsönöznie, csak összegenie kellett az „ártalmatlan" kritikákat, és más következetetést levonnia belőlük, mint amelyhez a nyugatosok korábban ragaszkodtak. Azokban az esetekben, amelyekben az olvasó számára világos volt a bírálatnak Ady értékét célba vevő tendenciája, ott sem fogalmazódott meg ez a bírálat nyers, közvetlen értékítéletekben, hanem utalásokban, célzásokban, tehát áttételesen. A kritikák persze nem nyerték meg mindenkinek a tetszését. Bár egyes kérdésekben változóak voltak a frontok, aki egyik kérdésben elfogadta a bírálatot, a másik kérdésben tiltakozott ellene, általánosíthatjuk a belső dilemmát annyiban, hogy az Ady-kultusz hívei vagy a kultuszhoz közel állók minden esetben Ady mellett és a kritikákkal szemben foglaltak állást. A továbbiakban sorra veszünk néhányat a legfontosabb nyugatos szellemű „ártalmatlan" kritikai alternatívák közül. A részleges kritikák jelentős része Ady emberi egyéniségét, magatartását, jellemét vette célba. Ellentétbe állították Adyt, az embert, Adyval, a költővel. 3 ' 1 A Nyugat lapjain vagy a nyugatosok által nagyon sok olyan emlékezés jelent meg, amelyeknek írói sérelmeket horhoztak magukban Adyval szemben. A sértődéseknek az esetek többségében komoly alapja volt. A költő gyakran összeütközésbe került barátaival, sokakat indokolatlanul megbántott, ok nélkül elmart magától. Mégis akadtak olyanok, akik sajátos „dialektikával" a „hideg szemű" barátokat tették felelőssé, és Adyt a zseni jogán minden felelősség alól felmentették. 32 Az emberi magatartását elmarasztaló nyugatos írások ugyanakkor — szemben a jobboldal támadásaival — a bírálatot sohasem használták fel arra, hogy művészetét leértékeljék. A nyugatos Ady-irodalom egyik leggyakrabban visszatérő vitakérdése volt: hanyatlott-e Ady utolsó éveiben vagy fejlődött? Mely évek jelentették pályája csúcsát? Melyek Ady fejlődésének szakaszai? Elterjedt vélemény volt, hogy a költő A Minden-Titkok verseitől kezdve hanyatlott, hogy utolsó korszakának teljesítményei csekély kivételtől eltekintve nem veszik fel a versenyt korábbi 31 Hatvány Lajos: Ady és a „mecénás". Vitatkozás Benedek Marcellel. Népszava 1924. nov. 9—14. — A duk-duk-afférről szóló vagy azzal kapcsolatos emlékezések, írások legnagyobbrészt kritikusan szólnak Ady magatartásáról, szót ejtenek jellemének árnyoldalairól. — Hatvány Lajos: Ady a kortársak közt. Bp., 1927. Genius. 46—49. 1. 32 Lengyel Menyhért: Ki látta őt? Nyugat 1919. I. 264. 1. — Benedek Marcell: Ady-breviárium. Bp., 1924. Dante. I. 8—13. és 124. 1.
