Láng József szerk.: Tegnapok és holnapok árján. Tanulmányok Adyról (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1977)

Székely György: Ady és a színház művészete

maga is írt. Az egyik ilyen „kupié" volt a Kató a misén, a másik A Zozó levele, és ebbe a sorba tartozott a Medgyaszay Vilmának írt Lányos anya izenete — de meg több más is, mint a Budapest éjszakája szól, A Lóri csókja, Catullus költő halála és az Álmodik a nyomor, amely Ady Lajos szerint a Meteor Kávéház tervezett, de soha meg nem nyitott kabaréja számára íródott. Nem szűnt meg hangoztatni Nagy Endre művészetének jelentőségét, ,,fórum"-nak tekintette, vallotta, hogy „egy kicsit a lelkiismeretünk e terroros, gyáva időkben", mert olyan hely, „ahol a komiszságokat valóban komiszságoknak merik látni és bélyegezni, egy kis színpadi fórum, mely fölér egy álparlamenttel." A népszínmű már kritikusi pályája kezdetén elavult műfaj volt. Nem kíméli Ady sem: megállapítja, hogy „élvezhetetlen", hogy „kortesfütyköse lehetett egy más célú társadalmi törekvésnek ..." De egy meghatározott kibontakozási lehetőséget mégis megjelöl a műfaj számára: „Hátha felhasználja a mai társadalmi törekvés is, s a szemnek kedves, sallangos, könnyű fütykösből szociális dorongot csinál..." És bár már tudja, hogy az operett hanyatlóban van, hogy az „összes operetté-irodalom nem ér meg tizenkétezer koronát, s egynéhány tiszteletreméltó darab kivételével az irodalmi és művészeti slendriánság szemétdombja", de — és ez rendkívül jellemző Ady dialektikus szemléletmódjára — ugyanakkor azt állítja, hogy „Az operett voltaképpen a legkomolyabb színpadi műfaj, a legszebb és legszabadabb, mellyel királyokat üthetünk veszedelem nélkül nyakon, s mely tartalmas, ötletes, újítani vágyó lelkekben születve, többet rombolhat e korhadt világból, s jobban készítheti a jövendő jobbat — öt parlamenti obstrukciónál. . ." Mert Ady számára ez a fontos: a jövő érdekében tett szolgálat. Nem a gondolat megjelenési formája, hanem objektív társadalmi hatása. Hoszszú sorát idézhetnénk azoknak a gondolatoknak, amellyel ezeknek a „könnyű" műfajoknak a társadalmi funkcióját hangsúlyozza. S bármilyen felületesnek, sokszor hitványnak minősíti is a francia bohózatot, főként frissen elterjedt, hódító divatját, annál pontosabban látja, és lelkesen üdvözli tömeglélektani hatását. Egy Flers- és Caillavet-bohózatról írván fogalmaz a legtömörebben: „Ezek valakik. Jókedvű bölcsek, pillangó-karakterű művészek, vidám anarchisták. A mának Offenbachjai ők. Egy darabjuknak nyomába sem ér tíz sereg iránymű, nagyképű társadalmi dráma. Hahotázva szedik pozdorjává ezt a minden sorsra megérett, hazug, gonosz társadalmat." A dátum: 1905. október 8. Offenbach különben is kedvence volt. Tudta ugyan, hogy „ha véletlenül most élne Offenbach, a legnagyobb Jakab, megköveznék." Azért is mérges volt, hogy Reinhardt aktualizálta a Szép Helénát: „Tessék új Offenbachot keresni az új német császárság bizony máris elég rothadt illatú korához." De ebből is az derül ki, hogy követelte, mert fontosnak tartotta az új Offenbachokat. Nem nagyon járt az operába. De ha elment, kommentálta, és pontos megfigyeléseket rögzített. Felismerte a Hoffmann meséi „gyötrő" és ..meggyötrött" vívódásait. Az ezredik Carmen-előadáson a bemutató bukásának okát elemezve arra a következtetésre jutott, hogy a mű szerzője „poéta volt, s elmondta a maga poémáját. Nem sejtette, hogy ez a sok — olyan kevés lesz ez estén." Strauss Richárd SaZoméjánál kettős érzelmek ragadták meg: „Soha zene-instrumentum, hang, muzsika drámát és szavakat így meg nem közelítenek ... Es mégis és százszor mégis, mintha nem poéta szólna, hanem egy bűvész." Verdi Falstaffja csak idegen marad a számára, de Puccini Nyugat leányáról sokkal rosszabb a véleménye : „itt egy Herczeg Ferencbe plántált késő és rossz Mascagni dolgozik" (ami a Belasco-librettóval kapcsolatban nagyonis találó megállapítás);