Láng József szerk.: Tegnapok és holnapok árján. Tanulmányok Adyról (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1977)
Székely György: Ady és a színház művészete
zsongva várja a nagy pikantériát". És már tudja, hogy ellenfeleit nem a színészek között kell keresnie, ha igazat találna mondani: „Azt prédikálhatod nyugodtan, hogy társadalmunk csupa fekély, de agyonvernek, ha példát keresel." Ebben a nyíltságban már benne van az elszakadás, a távozás igénye és lehetősége is. Ritkulnak a színikritikák a Nagyváradi Naplóban, 1903 októbere után pedig teljesen megszűnnek. Ady Párizsba készül. Az évadnyitáson „fél percet" tölt a színházban; egy hét múlva, amikor Diósy Ödönéknek ír levelet, megjegyzi: „este ők [egy ismerős család] — színházban voltak s egy pár percre a páholyukban voltam, itt búcsúztam, mert éjszaka utaztam". Előzetes terveiben szerepel, hogy Párizsban el akar majd járni „premierekre s jelesebb színházi estékre. Ezekről haza tudósításokat írni." Az átmeneti hetekben Fedák Sári közvetít Rákosi Jenőnél, hogy fogadják Ady cikkeit a Budapesti Hírlapban, Újházi Ede, pedig akivel ekkor sok estét tölt együtt, mecénást próbál neki szerezni — nem sok sikerrel — Szemere Miklós személyében és párizsi színházi szabadjegyeket egy Boros Samu nevű külügyminisztériumi sajtóreferens segítségével. Első kinttartózkodása 1904 januárjától majdnem kereken egy esztendő. Ez az ismerkedés éve: járja a város utcáit, tanulja a nyelvet, rengeteget olvas, közte színházi beszámolókat is, és szorgalmasan számol be élményeiről a Budapesti Hírlapon kívül visszatérése utáni lapjának, a Budapesti Naplónak is. Nyomon követi a párizsi színházi életet. Új bartáságokat köt, s ezek között talán a Bölöni Györggyel való találkozás a legfontosabb, aki például most ismerteti meg őt Jarry Übü királyával. Az egy év hamar lejár, és Ady színikritikusi működésének második legfontosabb, hazai periódusa következik: a Budapesti Napló számára tudósít a budapesti Nemzeti Színház és a Vígszínház művészi eseményeiről. A kép azonban egyre borúsabb. Pár nappal hazaérkezése után már így ír: „Kedvetlenül vágok bele mindenbe. Ez a piros-fehér-zöld özönvíz még azt a kevés kultúrát is megemészti, ami volt ebben az országban." És joggal állapítja meg egyik kutatója, hogy az alatt az idő alatt, amíg Ady mint színikritikus működött, egyetlen említésre méltó magyar drámát sem mutattak be a hazai színpadokon. Az 1905-ös év első felének „magyar ciklusa" a Nemzetiben inkább boszszantó volt, mintsem reményt keltő. A Thália Társaság néhány előadása még fel-fellobbantotta az érdeklődés lángját, de az általános képet nem változtathatta meg. Lengyel Géza is úgy ítéli meg, hogy Adynak „a fiatal vidéki újságírót jellemző lelkesedése a színház világa iránt már meglehetősen lelohadt"; második párizsi útja előtt pedig, a költő saját szavaival, ő már csak „színház levelezővé" vált. És valóban, 1906—1907-ben az utazásokkal megszakított, oldott kinttartózkodásról írott tudósítások már nem foglalnak el különösebben jelentős helyet. Talán egyetlen pozitívuma ennek az időnek, hogy Ady ekkor ismerkedik meg Párizsban Márkus Lászlóval, a tháliás rendezővei-tervezővel. Hazatérése egybe esik a Budapesti Naplónál betöltött helye lassú, de egyértelmű feladásával, s ez a helyzet a színháztól való elszakadását is megerősíti. Beöthy László trösztszervező kísérletéről írva így fogalmaz: „Gyönyörű nyíltsággal beszélhet hát e kérdésről e sorok írója. Először is azért, mert eléggé utálja a színházat mint olyant. . .". Ez a motívum hangzik fel újra Földes Imre egy drámájáról írott előzetesében: ,, . . . szegény fejem, aki az Akadémiánál egy idő óta csak a színházintézményt tartja kevesebbre", hogy pár hónap múlva, 1908 áprilisában kijelentse, olyanfajta ember ő, „aki elvből nem jár színházba". Számára a színház is belekerül abba a fogalomkörbe, amelyben a vidám látszat a halál álarca csak :
