Láng József szerk.: Tegnapok és holnapok árján. Tanulmányok Adyról (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1977)

Kispéter András: Ady és a szecesszió

kordivat, a közönség igénye vagy éppen az ezekkel szembeni lázadás, tiltakozás határoz meg. A szecesszió ebben az értelemben a századvég és a századelő tarka, első látásra egymásnak gyakran ellentmondani tűnő művészi törekvéseit jelöli. Itt futnak össze a múlt század második felének stílusmozgalmaiban résztvevő, de azt többnyire túlhaladó vagy csak egyes vonásaiban megőrző, egyéni utakat kereső művészi törekvések, de kezdenek kibontakozni azok az új vonások is, amelyek a már itt érlelődő avantgárd forradalmak jegyeit viselik magukon. A szecesszió két arcú jelenség: jelenti egyrészt a romantikával induló s a századvégi izmusokban kifutó művészi korszak lezárását és egy új korszak, a modern XX. századi művészet kezdetét. Magyarországon — hasonlóan a kelet-európai országokhoz — a társadalmi fejlődés sajátos viszonyai következtében a szecesszió nem ugyanazt a szerepet tölti be, pontosabban nemcsak ugyanazt, mint a polgárilag fejlettebb Nyugaton. A mi irodalmunkból és művészetünkből hiányzik az a korszak, amit Nyugaton a naturalizmus, az impresszionizmus, a szimbolizmus jelentett. A fiatal Bródy Sándor és mások kísérlete a francia naturalizmus meghonosítására, Tömörkény és más tárcaírók táji impresszionizmusa, a Reviczky-, Komjáthy-versek szimbolista élményjegyei stb. elszigetelt jelenségek, magányos próbálkozások csupán, nem tudnak mozgalommá válni, nem folynak be a kortársi irodalmi élet vérkeringésébe. A Hét pedig, a modern irodalmi vállalkozások első jelentős fóruma, már a szecesszió jegyeit viseli magán. A Hét hasábjain induló magyar szecesszió első nemzedéke tehát a forma, a kifejezési mód, a költői eszközök területén nem járta, nem járhatta meg azt az iskolát, amit a kortárs nyugati írók: szinte kivétel nélkül a nép-nemzeti esztétikai normák, Jókai romantikája vagy a Mikszáth-anekdota bűvkörében éltek, nem tudtak elszakadni azok formanyelvétől. Ugyanakkor élményanyagukban, életérzésükben, művészi látásukban már a kor gyermekei voltak, mások voltak az eszményeik, vágyaik, álmaik, mint az előző nemzedéknek. Találóan fogalmazza meg Babits a magyar századvég, századforduló szellemi, művészi életének ezt az embernyomorító paradoxonát a Halálfiaiban : „Még az álmai is a konvenció rabjai voltak — írja regénye főhőséről, Imruskáról. — Valami földalatti volt benne, de nem látta módját, hogy fölszabadítsa. Erői céltalanok, vágyai irány nélkül, s élete ama pokol, a Kicsiségek Pokla, láthatatlan és nevetséges labirintusokkal." A Kártyavárban pedig határozottan kimondja: „az talán a bajunk valamennyiünknek, hogy a Jókai világából csöppentünk Újvárosba." Ha még Babits is ezt érzi, mennyivel inkább igaz ez az előtte járó nemzedékre. A konvenció béklyói oly erősnek bizonyultak, hogy a századforduló írói nem tudtak tőlük szabadulni, így képtelenek voltak az új művészi látásnak, mondanivalónak megfelelő formanyelv kialakítására. Valóban Jókai világából csöppentek a hirtelen fejlődő modern Budapestbe, ahol nem találták a helyüket, nem érezték igazán jól magukat. Ez a magyarázata a sok csírájába fulladt kísérletnek, zsákutcába futott próbálkozásnak, sokat ígérő, de ki nem teljesedő, derékba tört életpályának. De éppen ezek a torzóban maradt életpályák mutatják, hogy a nyugatos mozgalomnak megvoltak nálunk az előzményei. Justh Zsigmond 1888-ban írt párizsi és 1889-es hazai naplója tanúsítja, hogy a párizsi irodalmi és művészi törekvések nem voltak teljesen ismeretlenek Magyarországon, ha csak szűk rétegben hatottak is. Diószegi András a magyar szecessziót két szakaszra osztja: az elsőbe a Nyugat előzményeként számontartott magányos kísérletezőket, a másodikba