Láng József szerk.: Tegnapok és holnapok árján. Tanulmányok Adyról (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1977)
Kovalovszky Miklós: Ady költészetének nyelvi rétegei
színüket, s apró kockakövekként helyezi őket jelentőséget adó helyekre". (I. m. 570. 1.) E vulgarizmusoknak tehát céltudatosan kiosztott stiláris szerepük van, s éppen a lírában szokatlan, sőt azelőtt lehetetlennek érzett alkalmazásuk merész újszerűsége keltett tiltakozó visszahatást és meghökkenést az olvasók és a kritikusok körében. Ezzel Ady megfrissítette a költői nyelvet utódai számára, mint ahogy nagy példakép-elődei is tették. Ezt az áttörést azonban, úgy látszik, minden korszak nagy költőjének meg kell ismételnie. S ennek köszönhető, hogy Ady lírája élő és modern lett a korszak hagyományos sablonokkal szépelgő költészetében. Bár debreceni és váradi krokiverseiben már megtaláljuk a köznapi nyelvi elemek nyomát, a műfaj és a hang ezt ott érthetővé, természetessé teszi (pl. fenszterpromenád, flirt, katzen jammer, kupié, molett, stafjírung, tényleg, traccsol, űbercíher). Kortársai közül Heltai és Makai Emil „városi" költészetének franciásan könnyed hangja és tárgyköre is magával hoz ilyen stílustörekvéseket, de az Ady-versekben — súlyukat és alaphangjukat tekintve — valóban szokatlan, meglepő ellentétként hatottak nyelvi vulgar izmusai. A köznyelvnek a költészetben is alkalmazható választékosabb vagy semleges elemei mellett szívesen él Ady a bizalmas nyelvhasználat és a mindennapi társalgás szavaival, kifejezéseivel. Ilyenek pl.: bamba, bendő, bizonyisten, csacska vers, csacsiság, szamárság, szamár vagy, csámpás, csőrödet, csőröcskédet (= női száj), girhes, göthös, hűhó, kornyikál, maflán, muri, muszáj (kedvelt szava sajátos szófaji áttételekben, gyakran muszály alakban), nyafog, orrolnak, pardon, pimasz, pláne, pletyka, pocsék, pupák, ricsaj, somolyog; böjti szelek, kerge pók, kivert bika, öreg csont, süket fajd, tisztelt férje-ura, vén huncutok í vén kópék; meg vagyok akadva; no, menjünk; tudtam a tréfát, azért mentem bele; bakot lő; nem ért a csókunk egy fabatkát; fittyet hány; lassan a testtel; az ördög vigye el; Rendben van, Úristen (verscím). Ebbe a stílusrétegbe tartozik természetesen sok vulgáris használatú idegen szó is: ágál, bekvártélyoz szívébe, fuserált óhaj, garni, zöld heccek, hecces, invitál, kázus, konflis, kontóra rendelt, kussoltat a sors, ránk licitált, parádézni, rubrikáztoki, salabakterék, seftes, slemil, tromf, ifjas truccal, turista, zsakett. Ebbe a csoportba tartoznak azok a szavak, kifejezések, jelzős kapcsolatok, amelyek egy-egy kép realista színfoltjai, és életszagú hangulatot visznek a lírába, gyakran kontraszthatásként. Ilyenekre gondolok, mint: kimenős cselédek, Bowning-golyó, fűző, parfümös kis nadrág, koldus-szag, kukacot kapar a tyúk trágyás mező, látogató-kártya, névkártya (— névjegy), vasalatlan nadrág. Kortársait meglepő újdonság volt az is, hogy az akkori mindennapok és a városi élet technikai eszközeit és vívmányait is verselemmé avatja-nemesíti, ezzel is a modernség színeit erősítve lírájában. A gőzös és gőz-szekér mellett megjelenik nála az automobil, a gépkocsi, a yacht, sőt a gépmadár és a „rakétás, büszke csónak" is; a városi szórakozásokhoz tartozik a mozi-kép, és a zene-masina (a wurlitzer őse), a háborút idézi a srapnell. A hétköznapiság, a közvetlen hang azonban gyakran átcsap nyerseségbe, néha már-már trivialitásba. Ezek a „túl erős" szavak, jelzők, kifejezések azonban kétségkívül szerepet töltenek be a versben, helyükön vannak, nem öncélúak, bár kortársai Adyt is — akárcsak Petőfit — feltűnősködő szándékkal, fenegyerekeskedéssel, polgárpukkasztó daccal gyanúsították és vádolták. Adyban élt ugyan ellenszenv és megvetés a meddő, kiégett irodalmi hagyománnyal szemben, de ez, ha talán sugallta is stiláris merészségeit, még nem tette volna őket versbe illővé, eletesse: erőltetetten és rikítón harsányak, műtermészetességek maradnának. Hitelüket az őszinte, valóságos indulati feszültség adja, az
