Láng József szerk.: Tegnapok és holnapok árján. Tanulmányok Adyról (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1977)

Rónay László: Analóg jelenségek Kosztolányi és Ady költészetében

Nem gyűlöli úgy a rab tömlöcét, hol örökös a végtelen sötét, s magába rogyva ordít társtalan: — mint ahogy én utálom önmagam ! 1912 körül átalakulást figyelhetünk meg Kosztolányi világképében. A korábban inkább csak a szépségre, a kifejezés finomságára ügyelő költő éberebben, érzékenyebben figyel maga köré. Eddig szinte érintetlenül őrizte azokat az arisztokratikus, nacionalista hagyományokat, melyeket a családi házban és az iskolában szívott magába. 1912. május 23-án először találkozott a forradalmi tömeggel, melyet eddig csak olvasmányaiból ismert. Emlék 1912. május 23-ról c. írása ugyanolyan tétova, riadt, mint Babits híres verse, a Május huszonhárom Rákospalotán, hiszen ugyanannak az értelmiségi magatartásnak tükörképe, melyről Király István írt, összehasonlítva Babits versét Ady Rengj csak, Föld c. költeményével. Ady a forradalmár, a néptribun gesztusával vállalja az eseményeket, Babits — de tegyük hozzá: Kosztolányi is — a forradalmi megmozdulástól, az erőszaktól visszariadó értelmiségi, aki az eseményekkel nem tud azonosulni. Kosztolányi írásában azonban van egy nagyon finom kép, amely azt sejteti, hogy a politikától mindig visszariadó, a politizáló művészet eszményét elvető író megértette ennek a napnak lényegét: „Egy proletáranya leül a villamossínekre, a gránit kockákra, a korzó máskor legforgalmasabb pontjára, határtalan dölyffel és biztonsággal. Kiveszi nyiszlett mellét, és a csecsemője szájába dugja. Tudja, hogy nem jöhet villamos. A kis proletár dőzsöl a tejen. Fölötte holdas végtelen, mögötte egy izgalomtól beteg város. Az anya piros kontya messze világít a sötétben. Budapest hagyja, hadd üljön ott a legárvább leánya, hadd boruljon gránit mellére, és higgye — legalább huszonnégy óráig —, hogy a föld és az ég mindenkié. Ebben a pillanatban övé a város". Egy ironikus félmondata is jelzi, hogy pontosan tisztában volt a történelmi-társadalmi helyzet ellentmondásaival. Többet azonban nem mond. Nem érzi az író feladatának és hivatásának, hogy az ábrázoláson tovább lépjen. A Nyugat nagy nemzedékének döbbenetes élménye volt az első világháború. Eddig abban bíztak legtöbben, hogy a pozitivizmus nagy gondolata, az emberi haladás eszménye meghatározójává válik a kapitalizmus korszaka fejlődésének is. Most kellett rádöbbenniök, hogy mindez ábránd volt csupán. Ekkortól tűnik föl Ady lírájának új szimbóluma, a Tegnap, a nem is oly rég még csalogató távlatokat nyitó progresszió jelképeként. Még azoknál az íróknál is, akiket ideigóráig magával ragadott a feltorlódó nacionalista hullám, egyre erősebb a kiábrándultság és a csüggedés hangja. Az első pillanatokban Kosztolányi is lobog, lelkesedik. „Most huszárjaink már az Óperencián túl repülnek kevély lovaikon, s bakáink is erősen masíroznak az Óperencia felé." Szinte szóról szóra ugyanígy jelent meg e kép Móricznál is, aki ekkor a „régi magyar hadidicsőség" megelevenedtét várta, remélte. Ady azonban A mesebeli János tépelődő, ironikus kérdéseiben már 1914 decemberében megérzi, miért is folyik valójában az esztelen öldöklés. Kosztolányi, néhány cikkének tanúsága szerint, kezdetben „tisztító vihar"-nak érezte a háborút, de már 1915 februárjában arról ír, hogy „az istenek sírnak", és szánják a szenvedőket. Ady háború alatti költészete a pusztítás és az elembertelenedettség elleni emberi tiltakozás nagyszerű dokumentuma. Kosztolányi költői magatartásától, lírai elképzelésétől természetesen idegen az események közvetlen ábrázolása. De kisebb bírálataiban, tárcáiban sokat elárul ő is ekkori lelkiállapotáról. Várnai