Láng József szerk.: Tegnapok és holnapok árján. Tanulmányok Adyról (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1977)

Rónay László: Analóg jelenségek Kosztolányi és Ady költészetében

Erdőkbe bújik, mássza a hegyet, iszik, erőlködik, fáradva izzad, a kürt rotyog, döng és porzik a színpad, a kába lármán dőzsöl és nevet. Én benn ülök, a légbe bámulok, száz kép tolong föl, én vagyok urok, egy szent gyönyör szelíd ütembe hintáz. Incselkedik velem kéj, félelem, aztán lehunyom szótlanul szemem, s lelkembe játszik a tündéri színház. Ami Adynál él és mozog, az Kosztolányinál ekkor még állókép. Ady versei majd szétfeszülnek az indulattól. Kosztolányi szemlélődik, és belenyugszik a világ megváltoztathatatlanságába. Ady és Kosztolányi viszonyának meghatározójává lett az az ismertetés, melyet Ady írt a Négy fal közöttről a Budapesti Napló 1907. június 1-i számába. Finom érzékkel mutat rá Kosztolányi lírájának néhány korlátozottságára. Megfogalmazásában mindvégig érezhető az irónia, az ifjú pályatárs csipkelődése s talán az új vetélytárs iránti féltékenység is. Ám teljesen meggyőző, amit például Kosztolányi literátor voltáról mond: ,,.. . ő olyan költő, akire egyenesen az irodalomnak van szüksége. Emberi dokumentumokat nem kínál ő, mert nem kínálhat. Valami félelmetesen új egyéniségnek gyilkos tolakodásával vagy tiltakozásával sem keseríti ő el a jámbor lelkeket. Ö művész, Ő költő, ő író, nem tudom, hogy mindenkivel meg tudom-e magam értetni: ő irodalmi író. Bevallom, hogy az én számból nem éppen dicséret ez ma, amikor egyre biztosabban kezdem gyűlölni az irodalmat." Nem kevés gúnnyal olvassa Kosztolányi fejére a „néhai főtiszteletű és méltóságos Szász Károly"-jal való rokonságát „perzsa bőségű és szépségű talentumok" találkozása miatt. S ironikusan példálózik Ady Kosztolányi műveltsége okán: „Ha föladnám neki Arábia történetét, a reneszánszot, Häckelt, az egyszeregyet vagy a magyar agrár-kérdést : ő mindegyikben ezer költői témát találna." Noha némi elismeréssel emlegeti ezt a fajta spontán költőiséget, a sorok mögött lehetetlen meg nem érezni ellenkezését, fenntartásait. Nem azért, mert Kosztolányira — másokkal ellentétben — nem hatottak Ady versei (mint láttuk, ez nem egészen így van), hanem mert hiányolja belőle az érzelmek megjelenítésének készségét. Kosztolányi kéziratban olvashatta már Ady kritikáját, s levélben sietett azt megköszönni. Igaz, nem a „szeretetreméltó és kedves pofonokért" hálálkodik „egy megvert gimnazista romantikus és komikus poseával", hanem azért, hogy Ady személyesen mutatta őt be a magyar fórumon. De ahogy önmagát és költészetét jellemzi („Testetlen és vértelen az én poézisom, levegőcsillogás a gondolatvilágom, ködvár a házam."), abban a felé áradó irónia finom viszonzását is érzékelhetni. Bizonyára rendkívül bánthatta a kritika egésze. Érzékeny lelkű ember volt, onnan is bántást érzett, ahonnan pedig nem vágtak feléje. Sokszorosan ingerelhette hát egy olyan írás, amelyben súlyos és lényegbe vágó bírálatot olvashatott. (Nem véletlen, hogy amikor ő maga összeállította Összes verseit, a Négy fal között anyagát nagyon megrostálta.) Joggal bánthatta viszont, hogy Ady nem vett tudomást kötete költői nyelvének tisztaságáról és plasztikus erejéről. Meg kellett éreznie, hogy nemcsak ő viseltetik ellenérzéssel Ady iránt,