Láng József szerk.: Tegnapok és holnapok árján. Tanulmányok Adyról (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1977)

Sára Péter: Meseélmények, mesemotívumok Ady költészetében

Máskor a tündérmesék ragyogóbb, színesebb, optimistább világa buzog fel lelkéből : Vén, bűnös, mély lelkemből néha Csodálatos forróság buzog, Mese-madarak arany-szárnnyal Verik meg a tajtékos vizet S én érzem, hogy lelkem virágzik, Hogy nagy, áldott gyermek vagyok . . . Láp-lelkem mintha kristály volna, Naiv, szép gyermek-mesék hona Kacsalábon forgó kastéllyal És benne minden hófehér, Tündér-varázs, édes babona. (A fehér lótuszok) Költeményeinek konkrét meseinspirációival részletesebben később foglalkozunk, annyit azonban már most is szeretnénk megjegyezni, hogy Ady minden bizonnyal a gyermekkorában hallott mesék és kísértet-történetek nyomán ismerte meg legkorábban, hogyan lehet nem létező dolgokat megszemélyesíteni, életre kelteni, érzéseket és gondolatokat hogyan lehet képszerűén kifejezni, esetleg egyetlen képbe (szimbólumba) tömöríteni. És ha a félelmetes kísértethistóriák, babonás kitalálások Adyban a félelmet, a bizonytalanságot ébresztették fel kora gyermekéveiben, akkor az igazi paraszti mesék meg éppen bátorságra, állhatatosságra, a jogtalanság és a zsarnokság elleni küzdelemre sarkallták. A mesék rendkívüli adottságú hősei akarva, nem akarva példaképeivé váltak — igyekezett ő is hozzájuk hasonlóvá válni. Rendkívüliségének a tudata már egészen korán jelentkezett nála. Gyakran képzelte magát száműzött királynak, álruhás királyfinak. Már a Nagyváradon megjelent Mesék c. önéletrajzi jellegű írásában ilyeneket írt temesvári időszakára emlékezve: „Honnan is tudnátok, hogy ez a sápadt, lomha, vézna ifjú egy száműzött királyfi?... Az voltam én! Rongyos cipőjű, foltozott könyökű, hatalmas királyfi. . . Hatalmas aranytrón ragyogott felém ..." Később se szeri, se száma azoknak a verseinek, ahol királynak nevezi önmagát (Egy ócska konflisban, így szólna a szóm, Ne lássatok meg, Ahol Árgyilus alszik stb.). Olykor varázserejű táltosok leszármazottjának képzelte magát: „Szent Napkeletnek mártírja vagyok, / Aki enyhülést Nyugaton keres, / Táltosok átkos sarja talán." (Egy párizsi hajnalon) Hat ujjára — mint a táltosság csalhatatlan jelére — mindig nagyon büszke volt: „Rólunk hétszáz éves krónikák úgy szólnak, hogy hatujjúak vagyunk, én is hatujjú voltam ..." — vallotta a Levelek Madame Prétérite-höz c. írásában.

11 Miként az egykori táltosok és legrégibb meséink hősei, költeményeiben gyakran társalkodott ő is természetfeletti lényekkel, akik váratlanul, minden átmenet nélkül a legreálisabb történetekben és színtereken is megjelenhettek (Az ős Kaján, Harc a Nagyúrral, Délibáb-ősöm Köd-városban, Az én koporsó-paripám stb.). A reálisnak és irreálisnak ez a minden átmenetnélkülisége, ez a külö« Nyugat 1913. márc. 1. 341—342. 1. — Kötetben 1. VT 123—124. 1.