Láng József szerk.: Tegnapok és holnapok árján. Tanulmányok Adyról (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1977)
Baróti Dezső: Az Értől az Oceánig (A vizek motívumhálózata Ady költészetében)
elemzésének 18 szavaira emlékeztessünk) az idill békéjét, a megtalált „otthonlét"-et sugározza felénk : Óh, tempós vonulás, állandóság, Biztosság, nyár, szépség és nyugalom. S reám nyilaz a nyugtalanság: Leány-szemek, Sorsom szemei, Szemek, melyekben rózsás, húsz éves, Vidám kamasznak látom magam . . . Természetesen nem arra gondolunk, hogy mindezt a Kalota vize, a híd és a nyári napsütés váltotta ki Adyból, de úgy látszik, annak is van valamelyes, nehezen megközelíthető logikája, hogy egy-egy érzéskomplexus a látható világ sokféle kínálkozó látványából mit vonzhat magához a költői kifejezés céljaira. És az utóbbi mondattal máris vizsgálódásunk konklúzió-féléjéhez érkeztünk el: Legelőbb is azt kell konstatálnunk, hogy a vizek költészetének alaptípusai, a sötét és világos vizek motívumai gazdag változatok seregével szerepelnek Ady lírájában. Képzelete valóban az „Értől az Óceánig" kalandozza be a vizek különféle fajtáit, a kis patakokat, lápokat, ingoványokat, tavakat, folyókat és azok olyan derivátumait is, mint a köd, az eső vagy a jég. A hozzájuk kapcsolódó képalkotás, végső gyökereit tekintve, sok esetben ugyanolyan asszociációkon alapul, mint amilyeneket az európai költészet, közelebbről a modern európai költészet a vizek látványának lehetséges eseteihez már korábban is hozzákapcsolt. Ezek az asszociációk, mint láttuk, jórészt az élet és a halál s e fogalmakkal együtt a szerelem általános emberi problémáit érintik. Az egyetemes emberi kultúra hagyományos örökségét természetesen Ady is ismerte és hasznosította, a vizek motívumát tartalmazó képei azonban, úgy látszik, mégis nagyobb mértékben látott természetélményből kiindulva materializálják, azaz az anyagi világ képeire vetítik ki azt a belső drámát, ha nem épp tragédiát, amit költészete legfőbb jellemzőjének tekinthetünk. Bármennyire igaz azonban, hogy Adynak a vizekkel kapcsolatos képeiben az egyetemes emberi képzeletvilág saját magához hasonlított rokonait ismerhetjük fel, képeinek egy nagy és jelentős csoportja mégis egy jellegzetes motívumhálózatot képvisel. A vizek képeinek politikai természetű mondanivalóval történt megdúsítására, átpolitizálására gondolok elsősorban. Igaz ugyan, hogy ez az eljárás Ady előtt sem volt teljesen ismeretlen a vizek motívumhálózatának történetében (a magyar olvasó számára talán felesleges is például Petőfi Föltámadott a tengerére emlékeztetnünk), de senkinél sem uralkodott el anynyira, mint Ady költészetében. Az a körülmény pedig, hogy a politikai mondanivaló nála rendszerint a gyermekkorában látott vizek élményére visszatekintve materializálódott, nemcsak képzeletének falusi gyökereire, hanem arra is figyelmeztet benünket, hogy ez az átpolitizálás az Ady egész személyiségét átható, annak a mélyéről jövő egzisztenciális élményből született meg. Az előbbieknél sokkal ingoványosabb területre érkezünk viszont, amikor azt kérdezzük, hogy a vizek motívumának van-e valamelyes formai megfelelője 18 L. Király István: A rehabilitált idill. Ady Endre: A Kalota partján. Irodalomtörténeti Közlemények 1970. 5—6. sz. 613—623. 1.
