Láng József szerk.: Tegnapok és holnapok árján. Tanulmányok Adyról (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1977)
Baróti Dezső: Az Értől az Oceánig (A vizek motívumhálózata Ady költészetében)
csendes békességét elutasító A csaló vitorlás, amelyben a hajó egyébként most a régi hagyományoknak megfelelően maga a költő, hogy Az utolsó hajókban, ahogy ő mondja, maga süllyessze el egész költészetét végigkísérő ,,élet-haj óit". Bármennyire sokszor fordult is Ady a hajó képéhez, mégis feltűnő, hogy ez csak ritkán ébreszti bennünk a látottság benyomását, pedig a képben, ha máshonnan nem, Adynak a tengerekhez kapcsolódó nem kevés emlékéből nyilvánvalóan ott él valami. Ennek ellenére a hajó a legtöbbször mégis inkább az irodalmi, késői verseiben különösen a bibliai konvenció (sőt fáradt, önmagát ismétlő strófájában saját korábbi gyakorlatának konvenciója) által már szentesített tartalmú fogalom gyanánt, nem pedig az érzelmeket vagy a gondolatokat az anyagi világ közvetlen élményéhez „materializáló" képi értékkel jelenik meg verseiben. Verseit ilyenkor nem is vagy nem elsősorban vizualitásuk, hanem amint ezt az Űj vizeken járok kapcsán talán sikerült megmutatnunk, a költői kifejezés egyéb, főképp zenei eszközeinek alkalmazása teszi mégis modernekké. Máskor viszont a hajó szövegkörnyezetének, különösen a vele együtt előkerülő tengernek élénkebb színei pótolják a meghalványodott vizualitást. Hasonlót mondhatunk el azokról a versekről, amelyekben nem egy geográfiai pontossággal lokalizált (az Ér, a Tisza, a Duna, a Szajna vagy akár a tenger), hanem valamilyen közelebbről meg nem határozott s a jelentést rendszerint szintén inkább fogalmi, mint képi tartalmukkal elbeszélő vizekkel találkozunk. Űgy látszik azonban, hogy Ady maga is tisztában volt az ilyen megfogalmazások evokatív értékének legalábbis viszonylagos gyengeségével, mert teljes verset vagy teljes strófát szinte sohasem épített fel belőlük. Az ilyen képek rendszerint csak alárendelt helyet foglalnak el egy-egy egész kontextusában. Leginkább konvencionális a kulturális örökség olyan utalásszerű felidézése, amilyennel a Budapest éjszakája szól egyik strófájában találkozunk („Én hozom az álmot, Léthe-vizet . . ."). Szintén a kulturális örökségből, ez alkalommal a Bibliából valók, s magában a versben ismét csak alárendelt helyet foglalnak el, a Vezeklő vigadozás zsoltárának következő sorai : Feledtem, hogy szent az én testem, Mert örök Rend fehér folyói mossák ... De lényegében véve ugyanezt mondhatjuk el az „Örvendezz, ifjú, ifjúságodban" egyik strófájában emlegett „múltam és jövőm folyókái"-ról. A banális volta miatt metaforikus eredetét alig érzékeltető kitétel mégcsak nem is a Prédikátor könyvéből való (a vers címét és mottóját ugyanis onnan vette Ady), hanem egész egyszerűen az idő múlását jelölő és előtte már számtalanszor leírt közhelyet újít meg vele, mégpedig a folyóvíznek ilyen összefüggésben szinte sohasem használt kicsinyítő képzős alakjával. A vizek képeinek absztrakt fogalmakat jelölő variációira építette fel Ady a beérkezettség büszkesége mellett a további elmélyülés igényét is megfogalmazó Az áradások után strófáit. Az ilyen megoldások esetében fenyegető száraz elvontságot néhány friss metafora oldja fel. Nem véletlenül. Címe és néhány képe közvetlen természetélményt növel meg szimbolikus értékűvé. Ezt a verset ugyanis az 1913 nyarán az egész országon végigzúduló „nagy áradások" után írta, s egyik cikkéből 10 azt is tudjuk, hogy szülőföldje közelében, Zilahon ő maga is látta a fél várost elöntő „kóbor vizeket". Azt pedig talán felesleges 1C Szép a város ... A zilahi árvíz. Világ 1913. aug. 8. 187. sz. 6. 1.
