Láng József szerk.: Tegnapok és holnapok árján. Tanulmányok Adyról (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1977)
Baróti Dezső: Az Értől az Oceánig (A vizek motívumhálózata Ady költészetében)
kifejezés tőle való) „talpára állította" az ortodox pszichoanalízist, általában a strukturalisták és a „tematicisták" előfutárai és inspirálói között emlegetik. 3 Az egyik egyoldalúságában is termékenynek bizonyult tétele az, hogy a költői képalkotás (a kép kifejezést most a szó legszélesebb értelmében használva) legősibb és egyik leggazdagabb inspirálója maga az anyagi világ, különösen pedig annak négy hagyományos őseleme, a tűz, a víz, a levegő és a föld. Szerinte leginkább ezek az őselemek alkalmasak annak a (hogy az ő neologizmusokra hajló terminológiájával szóljunk) „materializáló képzelet"-nek a megmozgatására, amelyből a legerőteljesebb képek születnek meg. De vannak — úgymond — olyan képek is, amelyek rosszul materializálódtak, csak a felszínen maradnak, és nem hagynak időt a képzeletnek az anyag, a matéria megdolgozására. Szerencsésebb esetekben viszont a matéria egyre mélyülő kontemplációk alapjává, valójában egy „materializált képzelet" tengelyévé válik. Nem mondunk újat azzal, hogy Ady erősen a természet anyagi világából merített képeinek legalábbis egy jelentős része épp abból született meg, amit Bachelard „materializáló képzelet"-nek nevezett el. A föld és a levegő, a tűz és a víz valóban olyan nagy helyet foglalnak el nála, hogy valamennyi „Őselem" jelenlétének természetéről külön tanulmányt írhatnánk. A vizek poézisének Adynál fellelhető megnyilatkozásai azonban önmagukban is bőséges anyagot nyújtanak az elgondolkozásra és némi rendszerezésre, hiszen szinte mindegyik elképzelhető típusukat sajátos változatokban találjuk meg verseiben. I. Sötét vizek partján Adynak a vizek motívumkörébe tartozó verseit végigtekintve, erősen feltűnő, hogy mennyire gyakoriak nála az olyan stagnáló, mocsaras, szittyós, lápos vizek (Gaston Bachelard külön fejezetet szánt nekik), amelyek a költői meditációk számára, egyébként magától értetődő hangulattársítással, a búbánat, a melankólia, ha nem épp a halál vizei. Ilyen agonizáló vizek képei egy-egy író teljes életművére rányomhatják bélyegüket. Az Ady korában nálunk is jól ismert belga Georges Rodenbach lírai kisregényében, amelyet annak idején magyarra is lefordítottak, a sötét vizű, békanyálas csatornák leírása egy egész kisváros, az egyébként is halódó életű Bruges képét búbánatosítja el. Halódó vizek képei nyomják rá bélyegüket Edgar Poe halott anyát és halott szeretőt sirató műveire is. „A lelkem — mondja pl. egy helyt — stagnáló hullám volt." S ugyancsak ilyeneket találunk, hogy a kínálkozó sok közül csupán néhány példát említsünk, az állandóan vesztett reményeit sirató Verlaine verseinek sötét vizeiben. A sort akár a felvilágosodás optimizmusának válságát kísérő preromantikáig visszavezethetnénk, de idézhetjük itt a romantikus Lamartine-t is, akinek versei közül a mai olvasó leginkább épp a melankolikus Le Lacot (A tó) ismeri, és aki intim Vallomásainak néhány sorában már egy olyan látásmód lényegét vázolta fel, amellyel a vizek költőinél szinte napjainkig ta3 Gaston Bachelard gazdag munkásságából most csak, a „materializált képzelet" vizsgálatának jegyében írt néhány kötetét idézzük: L'Eau et Rêves. Paris, 1942. J. Corti; L'air et les Songes. Paris, 1913. J. Corti; La terre et les Rêveries la volonté. Paris, 1948. J. Corti; La terre et les rêveries du repos. Paris, 1948. J. Corti; La poétique de la l'espace. Paris, 1960. P.U.F.— A róla szóló bőséges irodalomból pedig csupán Terrien, Victor: La révolution de Gaston Bachelard en critique littéraire c. kötetét (Paris, 1970. Klincksieck) említem meg. Pályájának alapos áttekintése és bőséges bibliográfia található Margolin, Jean-Claude: Bachelard c. kötetében (Paris, 1974. Seuil).
