Kabdebó Lóránt szerk.: Tanulmányok a két világháború közötti hazai szocialista és antifasiszta irodalom kérdéseiről (A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 12. Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1976)
JÓZSEF ATTILA-PROBLÉMÁK - Kabdebó Lóránt: Kétféle ars poetica
Csak ami nincs, annak van bokra, csak ami lesz, az a virág, ami van, széthull darabokra. Szabó Lőrincnél ellenben, bár vannak időre vonatkozó viszonyszavak (még, már), sőt szó szerint kimondódik a „jövő" is, és a vers logikai szervezetébe az időviszonyok is beletartoznak, mégsincs az idő változásának értékelő, változtató szerepe: Fut az idő, és ami él, annak mind igaza van. Az élet ténye az egyetlen normatív tényező, de ezen belül semmilyen értékelő folyamatot nem tételez. Tehát a vers során, az ellentéteket felmutató harmadik és a megoldást az álomban tételező hatodik versszak között valahol egy szándékos logikai abszurdumnak kell lennie, ami a változtathatatlanság tételezése mellett a változáshoz (a személyes kiteljesedéshez) vezet. Az ötödik versszakban hangzik el a vers egyetlen közvetlen, második személyű önmegszólítása, a „változtasd meg élted!" mintájára. Csakhogy ez az etikai imperatívusz az ellenkezője az önmegszólító versekben jelentkezőnek. A tipikus példákban az életmódváltoztatás egy, a versben logikusan megalkotott élethelyzet parancsára történik. Itt pedig épp abban a pillanatban hangzik el, amikor a logika ellene mond a lírai deklarációnak. Egy nem létezhető élethelyzetbe parancsolja önmagát a költő. És ennek tudatában is van. Ezért szükséges a további variálást elvágó parancs. És ezt fejezi ki a parancs igéjének biztonsághiánya: „Rejtőzz". És mintha az ellentmondásokat akarná legyűrni, még egy fokozó határozót tesz mellé: „mélyre". Ez az az élethelyzet, amelyet a Semmiért Egészen című versben azután így jellemez: „ne szólj, ne sírj, e bonthatatlan börtönt ne lásd". Miután egymásba torlódó vizsgálódása megújuló ellentmondásokat tárt fel, a nyílt parancs, a deklarált szöveg, a csak egyirányú értelmezhetőség irányának követésére szól: „Rejtőzz mélyre, magadba!" És ezután következik a vers legnagyobb ívű, szinte önállósuló álom-képe, mely végül is minden korlátozást ledob magáról az egész képen uralkodó, erőszakos enjambement segítségével kiemelkedő, keresetten romantikusan kitisztuló rím segítségével (végtelen—meg jelen). Ott még rémlik valami elhagyott nagy és szabad álom, ahogy anyánk, a végtelen tenger, emlékként, könnyeink s vérünk savában meg jelen, Vágyát és nem lehetőségét fogalmazta meg. Ez ellentmond az adott esetben a logikának. Ez az a pont, ahol ezt az egyik adott versszervező erőt keresztezi a másik: a pszichológiai. Ezt jelentette tehát az expozícióban jelzett vagylagosság, és ezt a sorrend: „idegállapot vagy megfogalmazás". Ha csak a logika útját követné Szabó Lőrinc, eljuthatna a Lukács György által (Az esztétikum sajátosságó-ban) a művészi szemlélet normájaként elemzett,
