Kabdebó Lóránt szerk.: Tanulmányok a két világháború közötti hazai szocialista és antifasiszta irodalom kérdéseiről (A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 12. Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1976)

JÓZSEF ATTILA-PROBLÉMÁK - Agárdi Péter: József Attila és a korabeli marxista kritika

munkásosztály szempontjából szerves, termékeny hagyomány lehet: a szektás proletkultra — vagy éppen az avantgarde-ra — gondolok. A másik „pólus" viszont annyira kitágítja ezt a hagyományt, oly mértékben csak a folytonosságot hangsúlyozza a múlttal kapcsolatban, hogy tulajdonképpen lemond a szocialista kultúra minőségi plusszáról, sajátszerűségéről, és ezért nem is láthatja meg József Attilában a döntő újdonságot. A különböző kultúrafelfogások kapcsán most csak a Lenin és a korabeli proletkult között kiszikrázott vitára utalok és arra, hogy ez a vita — mutatis mutandis — Magyarországon is hatott, sőt jelen volt. A hangsúlyt tehát én arra helyezem, hogy a korabeli baloldali József Attila-kritika ellentmondásai, illetve eredményei mögött ne elsősorban vagy ne csak a politikai-szervezeti és a személyes tényezőket vegyük figyelembe, hanem a koherens kultúrtipológiai, esztétikai, világképi jelleget is. Azt, hogy egy költő jó költő-e vagy rossz költő, azt, hogy egy költőnek melyik a jó verse és melyik a rossz verse, azt egy jószemű kritikus különösebb esztétikai, koncepcionális tudatosság nélkül is fel kell hogy ismerje. Tehát egy-egy mű szépségének elismerése, az értékelés találékonysága nem kapcsolható közvetlenül és feltétlenül egy esztétikai rendszerhez. De a József Attila-i életmű egészét tekintve mégis csak az az általános tanulság, hogy a baloldalon belül, a marxisták között is azok értették meg e költészet sajátos művészi lényegét és poétikai erejét, akik korszerűen foglaltak állást a marxista esztétika vitáiban. (Mint például a „Tendenz oder Parteilichkeif-típusú vitákban, a realizmus, a pártosság és a népiség kérdésében, a nemzeti irodalom és az egyetemesség „dilemmájában" stb.) De ez fordítva is igaz: a József Attila-i életművel való szembesülés a harmincas évek közepén döntően hozzájárult ahhoz, hogy a baloldal esztétikai normarendszere korszerűsödjön: a pártosság, a népiség és a realizmus kérdésének alkotó marxista értelmezése nélkül aligha lehetett József Attila költészetét fejlődésében, valódi értékgazdagságában értelmezni. Nem arról van tehát szó, nem azt vizsgálom, hogy egy-egy kritikusnak hány jó „telitalálata" volt, hanem arra kérdezek, hogy József Attila, valamint a korabeli magyar- és világirodalom összefüggése, hogy a hiteles marxista mértékviszony mely kritikusoknál, mely kritikai áramlatoknál vált tudatossá és meggyőzővé. Három kritikai áramlat, három „modell" rövid bemutatásával bizonyítom ezt a továbbiakban. Az egyik modellt — ha némileg leegyszerűsítve is — szektás, dogmatikus vagy proletkultos jelzővel illethetjük. E kritikai módszer jellemzőit, elméleti tételeit, azt hiszem, felesleges itt bemutatni, illetve elemezni. Nos, ez a marxista szándékú kritikai szemlélet tartósan és folyamatosan érvényesült József Attila megítélésével kapcsolatban, nemcsak a húszas években, nemcsak a 200% 1929-es áprilisi informatív cikkében és nem is csak az 1932-es platformvitában, a Pákozdy-cikkben stb. — ezek az ismertebbek. A harmincas évek végén is érvényesült ez a kritikai dogmatizmus, például Sándor Pál könyvében (1941). Sándor Pál ugyan vitatkozott a húszas évek végének — szerinte — anarchisztikus, balos, messianisztikus szektásságával, de ezzel nem egy korszerű realizmus-esztétikát helyezett, szembe, hanem egy objektivista doktrinerséget, amely tulajdonképpen ugyanarra a következtetésre jutott, mint a Pákozdy-kritika vagy a platformvita, csak éppen egy ellenkező pólusról. Sándor Pál képtelen volt megérteni a József Attila-i költészet lényegét, művészi értékét, belső gazdagságát; az 1929—31-es időszak néhány nagy versét tekintette csupán szocialistának, illetve — saját nagyon is „proletkultos" szóhasz-