Kabdebó Lóránt szerk.: Tanulmányok a két világháború közötti hazai szocialista és antifasiszta irodalom kérdéseiről (A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 12. Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1976)
A HÚSZAS ÉVEK SZOCIALISTA IRODALMÁNAK KÉRDÉSEIBŐL - Szabolcsi Miklós: Vitaösszefoglaló
sából nem érdemes kódexet s irodalomtörténeti forrást csinálni. De a Kassákműnek is vannak gyenge részei. A hatalmas, máig elemi hatást keltő Kassákművek: a Máglyák énekelnek, A ló meghal. . ., majd a Tisztaság könyve után van egy művészileg is fáradtabb korszaka, amikor szürkét a szürkében fest. A negyedik rövid megjegyzésem az, hogy sokban igaza van Bokor Lászlónak, de nekem az a véleményem, hogy ha folyamatában nagyon alaposan végignézzük, a marxista kritika teljes termését a húszas évektől fogva, összességében nem lesz ilyen ilyen negatív a kép. Erre már Agárdi Péter utalt a József Attila kritikai fogadtatásával kapcsolatban. De azért, ha egyszer úgy próbáljuk végignézni a Népszavá-t, hogy mit ír egy-egy könyvről még a húszasévekbeli Népszava is, a kép kedvezőbbé válik. Nagyon gyakran pontosan értékel. Néha éppen ellenkezőleg, mint gondolná az ember, nem szűkkörű, hanem túl tágölelésű, néha ma már kicsit bombasztikusnak hangzó posztexpresszionista vagy posztszimbolista frázisokkal, szóval a nemzetietlen, nagyon merev osztályszemlélet csak nagyon kevesekre jellemző. Az itt említett Nyigri Imrének, akiről itt szó volt, mint az Illyés, Varjas-iskolabeli társáról, sokkal árnyaltabbak a kritikái, és — megint hirtelen fölnézek, hogy nem szakad-e rám a plafon egy ilyen eretnek megjegyzésre: — a húszasévekbeli. a harmincasévekbeli megmerevedés előtti Gergely Sándor nagyon okos, sokban árnyalt kritikákat írt. Amivel azt akarom mondani, hogy a marxista kritikának a képe sem olyan egyöntetűen negatív. Akik a kritikát írják, tudják, hogy a kritika az pillanatnyi reagálás aktuális feladatokra, esztétikai és politikai feladatokra, természetesen egy bizonyos ideológia alapján, és így is kell mindig megítélni, mint ahogy a „polgári kritika" képe is sokkal differenciáltabb. (Ha csak a Nyugat-ba író és a Nyugatkritikáról szólunk, akkor is sokkal szélesebb a skála: mert azért Kárpáti Aurél mindig a konzervativizmus és a liberalizmus határán állt, erős rokonszenvvel a konzervativizmus felé, alig szerepel a Nyugat-ban, már ifjúkorában is mindig A Hét-ben írt, az Űj Idők felé tendált. A Nyugat-ba írt például Laziciusz Gyula és Hevesy Iván, a húszas évek elején.) Az utolsó megjegyzésem egészen rövid. Nagyon sokban egyetértek Pete Györggyel. Egyben én is kicsit merevnek érzem, ez a Magyar írás értékelése. A Magyar Írás szerkesztője, Raith Tivadar egyike volt a legzavarosabb kritikusoknak, kevés olyan zavaros programot lehet olvasni, mint a Raith-féle programokat, akár magyarul, akár franciául írta őket, pedig nyilván nagyon derék és rendes ember volt. De az olyanfajta csoportosulás, mint a Magyar írás, azért az én szerény véleményem szerint, objektíve a magyar avantgárdé egy lehetséges hazai változatát jelezte. Magyarországon 1922-ben eddig lehetett elmenni. Rejtett, tompított, lefokozott hazai avantgárdé. Ennek az ideológiáját pedig hajszálpontosan a Magyar írós-ban Hevesy Iván adja meg, aki pontosan leírja, hogy a Tanácsköztársaság nagy monumental művészete, nagy expresszionista művészete, nagy gesztusai helyett azt továbbfolytatva, lehiggasztva, jelenleg Magyarországon csak ilyen „kis művészet", fojtott lázadás lehetséges. A Magyar írás-t így kell tudomásul vennünk és ne felejtsük el, hogy volt három-négy év a magyar szellemi életben, amikor a Nyugat-on kívül csak a Magyar írás létezett. A mi szemünk előtt a húszas évek közepének sok irodalmi folyóirata áll, vagy a harmincas évek bősége. De a húszas évek elején konstansan megjelenő a Nyugat-on kívül csak ez a furcsa Magyar írás volt.
