Kabdebó Lóránt szerk.: Tanulmányok a két világháború közötti hazai szocialista és antifasiszta irodalom kérdéseiről (A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 12. Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1976)
A HÚSZAS ÉVEK SZOCIALISTA IRODALMÁNAK KÉRDÉSEIBŐL - Botka Ferenc: A marxizmus alkotó alkalmazásának útján (Mácza Jánosról)
Az egyes irányzatok elemzése során a szerző a következő konkrét momentumok átvételét, beépítését tartja lehetségesnek a szocialista művészetbe: 1. mindenekelőtt — s előbb általánosan szólva — mindazokat a kifejezésformákat és módszereket, amelyek „megfelelnek a kor dinamikus karakterének", 2. továbbá a háború előtti iskoláknak azokat a tapasztalatait, amelyek az ábrázolt tárgy vagy téma mély analízisén nyugszanak, valamint amelyek „a múlt művészeti formáinak és módszereinek gúnyolásán", kritikáján alapulnak. Szeretnénk aláhúzni, hogy Mácza nem az egyes iskolák gondolatrendszerének az átértékeléséről, vagy átvételéről beszél, hanem az iskolák keretei között született részleteredmények felhasználásáról, mint amilyen például „a futurista verselés széles ritmusa, az expresszionista kifejezőkészség ideges pátosza, a kubisták mértani formái", s azok felépítésének „konstruktív" jellege, vagy a „dadaisták szarkazmusa, mint a modern élet megközelítésének a módszere". 19 A háború utáni iskolák közül Mácza kiemelt hangsúllyal szólt a konstruktivizmus tanulságairól, mivel szerinte az azokban megtestesülő — az anyag és az alkotás szerkezetét, funkcionalitását kihangsúlyozó elemek — hozhatók a legközelebbi rokonságba a szocialista művészet teremtő lendületével; s közvetlen gyakorlati alkalmazásra is találhatnak az építészetben és az ipari formatervezésben. A szerző ajánlásainak tendenciájával alapvetően egyet kell értenünk, annál is inkább, mert az elmúlt évtizedek szocialista művészete világszerte s a maga gyakorlatában igazolta Mácza elgondolásainak helyességét. Más kérdés azonban az. hogy annak idején, a húszas évek közepén a szerző még meglehetősen hézagos és kellőképpen meg nem alapozott elméleti indoklásokkal fejtette ki gondolatait, támadási felületet nyújtva ezáltal a modern művészet ellenségeinek. 9. E gyengék közül csupán kettőt emelünk ki. Alapvető hiánya Mácza kismonográfiájának, hogy a modern művészetek kibontakozását — a bennük közvetetten kifejeződő osztálytartalmak alapján — döntő módon csak a polgárság művészeteként jellemezte. Az egyes irányzatok szembenállását, harcát, kibomlását, elhalását stb., stb. a polgári művészet belügyének tekintette. Nem vette észre, nem láthatta, hogy az imperializmus korában, a fennálló látszaterőviszonyok ellenére, a proletariátus vált — s egyre erősödőén — a társadalom, a történelem mozgásainak meghatározó erejévé. Olyan tényezővé, amely a fizikai és társadalmi erőterek és eredők mechanizmusának következtében ott is érezteti hatását, ahol fizikailag közvetlenül nincs is jelen. így például a modern irodalmi törekvések lázadó lendülete, s fejlődésük, módszerük dinamikája, amire mint jelenségre Mácza is rámutat, nem képzelhető el a proletariátus távoli, de egyre erősebben érezhető jelenléte, osztályharca nélkül. 20 Olyanféle felismerésre gondolunk, amelyet klasszikusan fogalmazott meg Ady Endre a magyar szimbolizmussal kapcsolatos Irodalmi háborgások és szocializmus című cikkében: „Az új, elátkozott (ráadásul nem is politikai programmal dolgozó) magyar irodalom: valószínű előfutárja Magyarország megkésett, de most már nem sokáig halasztható, szociális átalakulásának." Majd később: „Ez az új irodalom, ha messziről s feudális vagy polgári szemekben nem is tetszik szocialistának (valószínűleg nem is az), a szocializmus által, a 19 L. uo. 20 Az avantgarle-mozgalomnak e tágabb, a forradalmi mozgalmakhoz jobban kapcsolódó társadalmi hátterét 1. Mario de Micheli monográfiájában: Az avantgardizmus. Bp. 1965.
