Kabdebó Lóránt szerk.: Tanulmányok a két világháború közötti hazai szocialista és antifasiszta irodalom kérdéseiről (A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 12. Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1976)

A HÚSZAS ÉVEK SZOCIALISTA IRODALMÁNAK KÉRDÉSEIBŐL - Pete György: Költői törekvések a Tanácsköztársaság bukása után

E szakadás hátterében alapvető elvi probléma húzódott meg: mi a művészet, a művész feladata a társadalomban. Kom játék az októberi forradalom lázával az ereikben kevésnek érezték, amit a Ma hasábjain megvalósíthattak. Ahogy egy esztendővel később Barta Sándor Komjáték antológiájáról (1918 Szabadulás) írt bírálatában megfogalmazta: „szerintük a Ma keretein belül megvalósíthatatlan perspektívával követelődzött művészi énjük intenzívebb szociális állásfoglalásba",

3 azaz Komjáték személyükben is, de ami fontosabb, művészetükkel is közvetlenül részt kívántak venni a társadalmi harcokban, a művészetet eszköznek tekintették, melyet a forradalmi harc szolgálatába kívántak állítani. A KMP megalakulásával párhuzamosan ez az alapkérdés a művészetek és a forradalmi párt viszonyának formájában is jelentkezett. Kassákék szerint a művészet és a művész társadalmi feladatát a specifikus művészi szférán belül, tehát közvetetten töltheti be, s ennyiben nyilvánvalóan igazuk is volt. A vita terméketlenségéhez az a tény vezetett, hogy két részigazság állt szemben egymással. Kassákék jogosan hivatkoztak az esztétikai közvetettség fontosságára: „Ki a szociális művész? Az, aki a művészetén át közvetíti el szociális mondanivalóját!";

4 igazuk volt, amikor elutasították a frázispufogtatást, jelszavak kiáltozását, de ezzel nem adtak pozitív választ a kérdésre, hiszen elvileg nem áll szemben a művészet és a közvetlen politikai feladatvállalás, szolgálat. Komjáték éppen ezért jogosan utasították el Kassákék esztétizáló álláspontját, de nyilvánvalóan nem lehetett igazuk abban, hogy a politikai hasznosság szempontja előbbrevaló az esztétikai szempontnál. Nem egyszerűen magatartásproblémáról volt tehát itt szó, hanem kölcsönös egyoldalúságról, részigazságok mechanisztikus, voluntarista kiemeléséről, felnagyításáról. Ugyanez a merevség jellemzi Kassák álláspontját a párthoz való viszony kérdésében is. Alapelve: „amint minden párt, úgy ez is reakcióba »jozanodik« a forradalommal szemben"

5 nem nyújtott pozitív alapot a vitára. Művészet és politika, művész és párt kapcsolata valóban ellentmondásos, vezethet időleges konfliktusokhoz, azonban nem lehet elvileg tagadni e kapcsolat lehetőségét. Kétségtelen, hogy a gyakorlatban maga a párt is gyakran követett el hibákat, gyakran nem vette eléggé figyelembe a művészet sajátosságait, s ezzel okozójává vált annak, hogy jelentős művészek távoltartották magukat a párttól. De ha érthető, vagy jogos is a művészet, a művész mindenkori önvédelmi harca a művészetet pusztán agitatív eszközzé lefokozó gyakorlati művészet-politikai hibákkal szemben, az ellenkező véglet, a Kassák által elvileg kifejtett abszolút művészi függetlenség sem igazi alternatíva. Kassák, mint ez a közelmúltban kiderült, tagja volt 1919-ben a Magyarországi Szocialista Pártnak, tehát álláspontja nem a párttól való személyi függetlenségre vonatkozik, hanem kifejezetten a művészeti tevékenység pártirányításának elutasítására. Később sem, de 1919-ben még főleg nem valamiféle öncélú, absztrakt művészi szabadság jegyében, hanem egy messianisztikus, utópisztikus „örök forradalmiság" jegyében. Kassák nézetei a művészet szerepéről, hivatásáról 1919-ben kétségkívül jóval túlmentek a realitásokon. Ennek megítélésénél azonban két tényt feltétlenül figyelembe kell venni. Az egyik, hogy ez a fajta messianisztikus utópizmus nemcsak Kassákra és a maistákra, hanem a pártirányítást elfogadó írókra, sőt magára a pártra is jel3 Barta Sándor: 1918 Szabadulás. Ma, HL. évf. 11. sz. 4 Uo. 5 Kassák Lajos: Aktivizmus. Ma, IV. évf. 4. sz.