Kabdebó Lóránt szerk.: Tanulmányok a két világháború közötti hazai szocialista és antifasiszta irodalom kérdéseiről (A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 12. Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1976)
SZEMPONTOK AZ ANTIFASISZTA IRODALOM KUTATÁSÁBAN - Németh G. Béla: Periodizációs kérdések az antifasiszta irodalomban
dolnunk. Thomas Mann-nak a polgári liberalizmust messze meghaladó emberiséghitéről nem is szólva. Szinte valamennyien népük gondolkodástörténetének ama nagy tizennyolc-tizenkilencedik századi korszakához nyúltak, nyúlhattak vissza, amelyben a nemzeti és közös emberi oly nagyszerűen megtalálta a maga fokozó egységét, harmóniáját. Persze, ugyanakkor volt előnye annak is, hogy a magyar írói magatartást sokkal közvetlenebbül hatották át napi nemzeti, közösségi, közéleti gondok. Míg például a Heimatkunstot, amelynek ekkor jórészt már csak harmadrangú képviselői tevékenykedtek, szinte egészében sikerült bekormányozni a Blut und Boden minden osztályelemet kiszűrő, cinikusan hazug és ostobán naiv családiasság-mítoszába és historizmusába, a magyar falukutatás többnyire, még a jobboldalon is, megtartott bizonyos társadalmias érdeklődést és reformáló szándékot. Persze, nagyon is érthető, hogy a magyar gondolkodást mért a nemzeti elem hatotta át központian, s ezt meg mért érintette oly mélyen szinte minden itthoni írónál az irredentizmus valamely mértéke. Kétharmadát vesztette el az ország, s tekintélyes számban, a határ mellett zárt tömbökben élő magyar lakosságát. Ám a visszavetés s a zavarodottság ellenére, amelyet a 30-as évek vége hozott, azt a folyamatot, amely a 30-as évek közepén megindult, megállítani nem lehetett. Hogy az erősen nacionalista szellemű nevelés, újságírás, közélet ellenére, mégiscsak megindult a gondolkodás mozgása annak a fölismerésnek az irányába, hogy a nemzeti-nemzetiségi-nemzetközi kérdéseket csak a társadalmi, a gazdasági, a birtoklási struktúra általános átalakításával lehet és kell megoldani, ez, úgy vélem, döntő s periodizációs határkérdés. Ha e köré a kérdés köré építjük rendszerezésünket eszmetörténeti szempontból, valódi társadalmias eszmetörténeti mozzanat, fordulópont köré építjük, s a képtelen népies—urbánus ellentétet félretolhatjuk a csupán szimptomatikus rangú jelenségek sorába. A harmincas évek fiatal haladó nagy írói, József Attila, Illyés, Radnóti, Nagy Lajos így nemcsak a fasizmus irodalmi ellenfeleiként, hanem a fasizmust legyőző új rend irodalmi előkészítőiként kerülnek helyükre, a társadalmi-irodalmi folyamatban. Gondoljunk arra a megvilágosuló meglepetésre, amellyel Babits olvasta a Puszták népé-t. Miként ismerte föl a nemzet másik történelmét, az ő liberális történelemtudatától mélyen eltérő történelmét s e történelem változásparancsát. Annál is inkább határnak vehetjük ezt az évtizedet, mert ez az évtized nemcsak a magyar irodalmon belül váltás. Nem arról van szó, hogy például Thomas Mann korszerűtlenné válik, hanem arról, hogy ő, az örök önrevideáló, minden addiginál erősebb kritikával tekint a maga korábbi liberalizmusára. De nemcsak ő. Ne feledjük, a liberális polgári világnézet és művészetszemlélet polgárságon belüli nagy kritikájának, a Faustus-regénynek előképét a 30-as, 40-es évek fordulóján alkotja meg Hesse. Thomas Mann ugyan csak a Faustus megírása után ismerte meg Hesse e regényét, de mint elődöt, vállalta. Pedig az irodalom fejlődésfolyamatában, minden nagyságuk ellenére, nyilván nem Mann, Hesse vagy Babits, hanem Brecht, József Attila és társaik jelentik a következő lépést. A hivatalos vagy fedőszerves, vagy éppen földalatti népfrontmozgalmak kora ez. A népfront, természetesen, politikai formáció, az irodalomban is. Olyan összetett formáció, amelynek összetevőit eszmetörténeti szemszögből egységesnek, azonosnak tekinteni nem lehet. Gyakran még csak rokonnak sem, hanem csupán egy aktuális célra szövetkezettnek. Royalisták és kommunisták, materialisták és katolikusok, romantikus antikapitalisták és szakszervezeti szindikalis-