Kabdebó Lóránt szerk.: Tanulmányok a két világháború közötti hazai szocialista és antifasiszta irodalom kérdéseiről (A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 12. Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1976)
SZEMPONTOK AZ ANTIFASISZTA IRODALOM KUTATÁSÁBAN - Németh G. Béla: Periodizációs kérdések az antifasiszta irodalomban
NÉMETH G. BÉLA PERIODIZÁCIÓS KÉRDÉSEK AZ ANTIFASISZTA IRODALOMBAN Az a kérdéskör, amelyről ez a megbeszélés folyik, olyan óriási, olyan bonyolult és annyira föltáratlan, hogy a hozzászóló számára kiszabott kétszer tízperces időben vagy néhány fontosnak érzett szempontra, vagy néhány adalékra hívhatja fel a figyelmet. Akár egyiket teszi, akár a másikat, mindenképpen mélységes hiányérzetet hagy önmagában is, hallgatóságában is. De ez a dolog természetében rejlik, s eleve számolnunk kell vele, s vállalnunk kell, S a hiányérzettel s a szűkre szabott idővel szinte szükségszerűen jár együtt a félreértetés veszélye is. Azt szeretném kérni, legyünk ez utóbbi szempontból különösen korrektek, s tételezzünk fel egymásról eleve igazságra vágyó, a történeti folyamatok megértésére törekvő, indulatmentes tárgyiasságot. Az a két probléma, amelyhez e bonyolult kérdéskörből hozzá kívánnék szólni, a hazai magyar irodalom különösen nehéz eszmetörténeti helyzete és periodizációs lehetősége a szóban forgó korszakban és mozgalmakban. (Az emigráció s a környező államok magyar irodalmát a kérdés jobb áttekinthetése céljából ezúttal figyelmen kívül óhajtom hagyni.) Mit értek ezen a sajátos nehézségen és periodizációs lehetőségen, ennek megvilágításához hadd vessek föl előbb három módszertani vagy inkább kutatásszükségleti kérdést. Az egyik a fokozatosság kérdése, a kutatás időrendi lépcsőzetességének betartása. Lukács a kiegyezés utáni korról szólván, nyomatékosan hangsúlyozta, mennyire fontos, hogy a nagy általánosítások előtt minél több s minél árnyaltabb fejlődésmeneti lépcsőfokot, változásperiódust különböztessünk meg. Ama korszak kutatói tudják, mennyire igaza van Lukácsnak, öt-hat esztendő leforgása alatt teljesen átfordulhat egy réteg, egy osztály vagy akár egy ország jelszókincse, mentalitása, közérzete. S ha állt ez a kiegyezés utáni korra, méginkább állt az 1930-as—40-es évekre. Gondoljuk meg, milyen fordulatok történtek a históriai szituációkban éppúgy, mint az írói magatartásokban is, s az írókhoz való hatalmi viszonyulásokban is. Hogy ne szaporítsuk fölöslegesen a neveket, s ne ágaztassuk túlságosan szét a viszonylatokat, mindössze két példát említsünk, ezúttal a német irodalomból. Hans Carossa 1932-ben még nagy várakozásokkal figyeli a nácipárt látszatra szociális elemeit, s reméli, ezek nőnek a program többi eleme fölé — 1936—37-ben azonban már szinte apatikusan szemléli a történéseket. Még élesebb Gottfried Benn példája. 1933ban még fölhívást intéz az emigrálni készülők hazatérésére, 1934-ben pedig már maga is az „elfajzottak" listájára kerül, szilenciumra ítélik, hogy végül a náci kultúrpolitika s a Gestapo várt zaklatásaitól való félelmében, mint katonaorvos a hadseregben keressen menedéket. A második módszertani kérdés a szintézis és az alapkutatások viszonyának kérdése. Alapkutatásokat lehetetlen végezni szintézis-hipotézis nélkül. De nem szabad, hogy az alapkutatások akár egyetlen fényéről is lemondjunk valamely hipotézis Tœdvéért. Hazai alapkutatásaink ezen a területen nem állnak ugyan 157
