Kabdebó Lóránt szerk.: Tanulmányok a két világháború közötti hazai szocialista és antifasiszta irodalom kérdéseiről (A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 12. Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1976)
ADALÉKOK A HARMINCAS ÉVEK SZOCIALISTA IRODALMÁNAK TÖRTÉNETÉHEZ - Czére Béla: Gelléri pszichológiai realizmusa A nagymosoda című regényében
novellisztikájának álomkultuszából logikusan következett ez — az 1930-ban megjelent Füst hátborzongató befejezése vagy az Álmok kószálasó-nak az álmok meghökkentő képkapcsolásaival építkező, de ugyanakkor iróniával kezelt vad ötletei azonban egyáltalán nem jellemzik A nagymosoda regényszövetét. A nagymosoda legextrémebbnek tűnő, már a patológia örvényeibe hulló képei, víziói sem lépik át a realitás határát: semmi irreális, misztikus mozzanat nincs a regényben, minden látomás megfejthető, a valóságra visszautaló. Egy kezdetben normális — csak teljesen amorális, lelketlen —• emberen fokozatosan elhatalmasodó tébolynak az állomásait, majd végső stációját vetítik elénk ezek a víziók döbbenetes erővel. Talán a regény expozíciójának, nyitó fejezetének a Főnix gőzmosoda életét, a „kín és mosoly" utcájának szinte keleties, kalmáros zsivaját, a „mosodai cárt", a főhős, Taube Jenőt bemutató tárgyilagos, leíró jellege és a nagymosoda életéből kinövő különböző emberi sorsoknak a további fejezetekben történő felvillantása magyarázza, hogy a korabeli kritika nagy része egy hagyományos realista regény kompozícióját kérte számon a műtől. Pedig A nagymosoda főszereplőjének sorsát, személyiségének izgalmas metamorfózisát egy nagyon szerencsésen sűrített szerkezetű kisregény keretében mutatja be Gelléri. Az írót nyilvánvalóan nem a mosodatulajdonos, Taube — a szabadverseny és a gazdasági válság körülményei között végbemenő — egzisztenciális hanyatlása, vagy pedig morális megrendülése, feltámadt lelkiismeret-furdalása érdekelte. A regény expozíciójában egyértelműen áll előttünk „a minden jón, kéjen, örömön túljutott" kegyetlen ember alakja, aki könyörtelenül kihasználja, állandó rettegésben, létbizonytalanságban tartja munkásait, testileg-lelkileg megalázva, szeretőivé teszi női alkalmazottjait. Ismerőseinek így beszél erről: „És ha én rosszkedvemben kidobom valamennyit, amikor nincs a szakmában sehol se munka, akkor mit csinálnak? Ugye éheznek, jajgatnak, sírnak? Rájuk szakad a dráma. Kész a regény. Ezért nem érdekel sem a színház, sem a könyv, uram! Én magam csinálom." Teljesen nyilvánvaló, hogy ezt az embert — a nagymosoda és számos fióküzlet könyörtelen tulajdonosát — sem a gazdasági válság időszakának körülményei, sem pedig akár a legközvetlenebb környezetében végbemenő katasztrófa sem tudja megrendíteni. A regény expozíciója alapján egyértelművé válik, hogy ez az ember teljesen amorális lény, csak külső körülmények hatására képtelen megváltozni. Épp ezért, Taube szorongó álmai, víziói, a regény végén feltámadó lelkiismeret-furdalása, groteszk öngyilkossági kísérlete, majd iszonyú, az egész mű totális szimbólumává növő halála, csak egy belülről, az idegrendszer mélyrétegeiből kiinduló metamorfózissal, a tudat alá száműzött emberi tartalmak felszínre kerülésével, majd az egész személyiségen eluralkodó deformálódásával válik meggyőzővé, esztétikailag-pszichológiailag hitelessé. Gellérit nem a tőkés Taube emelkedése, üzleti manipulációi érdeklik, a régi Taube, a könyörtelenül leleményes üzletember, az élet gátlástalan élvezője csak a regény nyitó fejezeteinek tömör leírásaiból válik ismertté előttünk. Valójában azonban már a regény elején egy latens pszichológiai folyamat első állomására kell felfigyelnünk: az egzisztenciális hatalom tetőpontján álló embert már nem érdekli az üzlet, már megcsömörlött az éjszaka örömeitől, az árucikként kezelt nőktől, ásítva, bóbiskolva vegetálja át napjait. Ez a Taube már nem a régi, mozgékony üzletember, a „Kicsi" mulató morálisan züllött és másokat is kedvtelve lezüllesztő nábob ja, már teljesen betelt a pénzzel, a hatalommal, az érzéki örömökkel. Mikor az évek óta a nagymosoda élén álló, de most
