Kabdebó Lóránt szerk.: Tanulmányok a két világháború közötti hazai szocialista és antifasiszta irodalom kérdéseiről (A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 12. Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1976)

SZÖVETSÉGI POLITIKA A HARMINCAS ÉVEKBEN - Illés László: Szövetségi politika és realizmuskoncepció (Lukács György irodalompolitikája a harmincas években)

a barbárság új korszakát, még antifasisztáknak is nevezhetők, de nem hisznek a kultúra progresszív lehetőségeiben, és éppen ezért nem képesek akceptálni a szocialista politikai álláspontot sem. Ily módon Lukács optimista kultúrfilozófiája éles alternatívát jelent például a „frankfurti iskola" irányvonala ellen. A „kultúra affirmativitásáról" terjesztett nézetekkel szemben Lukács György mindig is hitt abban, hogy a humanista kultúra totalitása áthathatja és megnemesítheti a társadalmi folyamatokat, és hozzájárulhat a harmonikus ember kibontakozásához. Realizmuselmélete ugyanakkor érthetően kritikai jellegű volt, mert hiszen a demokratizmus, mint fő politikai vezérelv feltételezte a nézetek állandó cseréjét, az állásfoglalások új és új aspektusokból való elemzését. A húszas években gondolkodásában végbement radikális változás lényege éppen az volt, hogy a proletárdiktatúra fejlődésében a demokratikus mozzanatokra helyezett nagy súlyt; a dogmatizmus elleni küzdelemre vállalkozott; a kontinuitást viszont a kultúra progresszív értékeinek felmutatásával biztosította. Ez a realizmuskoncepció sok tekintetben alkalmas lehetett a harmincasnegyvenes években arra, hogy a legszélesebb polgári írói rétegeket is közelítse az antifasiszta harc legsúlyosabb terhét viselő Szovjetunióhoz, illetve a szocialista irodalomhoz. Űgy tetszik, hogy az 1935-ben meghirdetett Kominternprogram, a népfront programja, kedvező lehetőségeket teremtett a klasszikus irodalmi örökség újjáélesztéséhez, s segített megkeresni azokat a szálakat, amelyek ebből a tradícióból a mához vezettek. Lukács irodalomelméleti munkássága a harmincas években ezt a célt szolgálta, elsősorban az Internationale Literatur és a Das Wort hasábjain, de ugyanígy a moszkvai Űj Hang-bari is, amely a magyar kommunista emigráció központi lapja volt. Az ebben megjelent Lukács-cikkek a polgári értelmiség és a „népi írók" között segítettek építeni az összefogást a felszabadulás utáni időkre remélt demokratikus együttműködés jegyében. A REALIZMUS-ESZTÉTIKA KORLÁTAI Ugyanakkor nem lehet figyelmen kívül hagyni olyan mozzanatokat sem Lukács esztétikai koncepciójában, amelyek e stratégián belül bizonyos problémákat vetettek fel. Nem elsősorban arra a mozzanatra gondolok, amely a realizmus koncepciójában a dogmatikus művészetpolitika kritikájaként benne rejlett. Ez a kritika sok tekintetben jogosult volt. A proletkult és a RAPPkorszak tradícióellenessége, a proletárirodalom szűkös platformja nem lehetett elegendő alap ahhoz, hogy rajta egy magas színvonalú szocialista eszmeiségű irodalom kibontakozzék. Azok a szocialista írók, akik maradandó műveket hoztak létre, valamilyen formában maguk is konfliktusba kerültek a vulgáris materializmus „esztétikájával". De a realizmusért folytatott küzdelem, amelynek íve a Die Linkskurve-től a Lityeraturnij Krityik 1939—40-es évfolyamáig terjed, egy ponton elhajlik attól a jogosult kritikától, amely az üres optimizmust, a tézisszerű illusztrálást, a lakkozást érte. Az objektivitás, amely Lukács számára a kor valóságát jelentette — úgy tetszik —, nem tartalmazta számára immanens módon a nemzetközi proletariátus szubjektív törekvéseinek, akaratának jelenlétét; ezért a realizmus diadala nem igényli nála a legprogreszszívabb világnézet jelenlétét, sőt nem egy írásában éppen tendenciaként ítéli el azt. Ezzel magyarázható az a körülmény, hogy a kor nemzetközi szocialista