Illés László szerk.: Irodalom és múzeum. Tanulmányok az irodalmi muzeológiáról (A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 11. Népművelési Propaganda Iroda Kiadó,Budapest, 1974)
I. A MÚZEUM GYŰJTEMÉNYEIRŐL - Kézirattár - Martinkó András: A kézirat információi a tudományos kutatás számára
\ is, önmagában egy tapasztalati ténynél nem indukál többet, nem mutat semmi funkcionális információra. Mihelyt azonban ezt az egysíkú tapasztalati képet az emberi tudat úgy bontja meg, mint jelentéssel, funkcióval bíró információnyalábot, majd az így, emberi dekódolással kibontott egyes informatív kábelekkel visszacsatolja a kézirattárgyra, egyszeriben jelentős és funkcionális információk forrásává lesz. De azért sohasem lép a második modell tartományába, ott ti. olyan emberi alkotásról van szó, mely egy közösségi kód hullámsávjain emittál inherens és explicit információkat, ezeket a felvevőben-befogadóban (R) egy kollektív dekódoló mechanizmus ismeri fel, egyidőben analizálja és szintetizálja és értelmezi, nem pedig a visszacsatolás vetíti rá a befogadóban kialakult értelmező, funkcióval felruházó mechanizmust, ami különben nem kollektív érvényű. Visszacsatolás persze a kollektív jelszerű információközlés során is van, de ez pl. a kész mű tekintetében irreleváns: a vélemény, a kritika nem változtatja meg a mű formai, szemantikai és funkcionális programját, információösszességét — bár vannak, akik a mű ontológiáját éppen a befogadók visszacsatolási aktusától tartják meghatározottnak, sőt akár megteremtettnek. De ezt most ne feszegessük tovább, lássuk inkább, a visszacsatolás után a kézirat milyen sávokban, milyen tartományokban és miféle információt tud szolgáltatni. Három fő tartományt, információs szférát lehet kiemelni. 1. Anyagi, fizikai szféra — az idő függvényében. 2. Grafológia, pszichografológia — a személyiség függvényében. 3. Alkotáslélektan és műontológia — a művészet függvényében. 1. Anyag: ezen rögzítik véséssel, karcolással, festéssel, rajzolással, írással, gépeléssel, vagy újabban diktálással, a szöveget. Főbb fajai: kő, cserép, papirusz, szövet, pergamen, fa, papír — és magnószalag. Azt mondtam: ezek az idő függvényében funkcionálnak, más szóval kronológiai, többnyire mikrokronológiai érdekűek. Mivel az irodalmi szöveget illetően az átlag kutatás legfőképpen a papírral kerül szembe, hiszen egyes anyagok információja inkább az archeológia, paleográfia, diplomatika stb. körébe vág — a papírt veszem példának. Ez a minőségével, anyagával, vízjegyével stb. szolgáltathat makrokronológiai, de ha a hitelesség, a személyhez kötöttség szempontja is felmerül, akár mikrokronológiai információkat is. Ezek az információk kétes hitel, bizonytalan kronológiai elhelyezés, valamint a hamisítások esetében egymagukban is döntőek lehetnek. A textológusnak tehát valamilyen mértékben a kérdés fontosságát ismernie kell, legalább annyira, hogy tudja : adott esetben milyen speciális szakmai segítséget és honnan kérjen. Nagyon fontos pl. a képzőművészeti, iparművészeti tárgyak hamisításának s a hamisítások leleplezésének általános kérdéseit ismerni. Persze elsősorban régebbi kéziratok esetében fontos ez. A magyar irodalomban, mondjuk a Szabács viadala hitelessége körül több mint száz éve folyik a vita: nyelvészek, irodalomtörténészek, írásszakértők tették le a garast pro vagy contra, de azt nem tudom, hogy a modern anyagvizsgáló módszerekkel-eszközökkel, köztük a legismertebbel: a radiocarbon-módszerrel megvizsgálták-e a kézirat anyagát. Nemcsak a papír vagy pergamen anyagát: a hamisító legelső feladata ugyanis az egykorú anyag beszerzése, gyakran úgy, hogy róla a régi írást eltüntetik (levakarják, lemossák stb.). Mindezt a röntgen- vagy lézermikroszkópia ma már megbízhatóan kimutatja. De fontos kronológiai információkat szolgáltat akkor is, ha a kézirat eredeti, hiteles. Az eljárásnak természetesen ki kell terjednie nemcsak a papírra — ami végső soron lehet hitelesen egykorú is —, hanem a festék, a tinta kémiai, fizikai vizsgálatára — ezek egykorúságát sokkal nehezebb, szinte lehetetlen tökéletesen utánozni.