Illés László szerk.: Irodalom és múzeum. Tanulmányok az irodalmi muzeológiáról (A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 11. Népművelési Propaganda Iroda Kiadó,Budapest, 1974)

I. A MÚZEUM GYŰJTEMÉNYEIRŐL - Kézirattár - Taxner Ernő: Kézirattári kérdések

A néhány más országban meglehetősen fejlett szakirodalom sem foglalkozott eddig kellően azzal a kérdéssel, hogy kézirattáros szempontból milyen komplex kérdés a „hagyaték". Ennek megfelelően a hazai és nemzetközi gyakorlatban a bizonytalanság uralkodik, s elvileg nehezen indokolható gyakorlatok alakultak ki. Nem térhetünk ki az elől, hogy írók, irodalmárok esetében a tárgyhagyaték egészét tekintsük hagyatéknak, vagyis szélesebb perspektívában gondolkozzunk, mint azt a kézirattári munka megkívánná. Innen közelítve, felmerül az az elméleti kérdés, indokolt-e a hagyaték egészéből a kéziratokat kivonni, és külön gyűjteménybe, a kézirattárba helyezni? Indokolt-e a jelenlegi gyakorlat, amely — általában — ezen túl is megbontja a hagyaték komplex egységét, s a könyveket a könyvtárba, képeket a képtárba, fotótárba, művészeti tárba, dokumentumokat a dokumentációba, relikviákat a relikviatárba helyezi, feltéve, ha ilyen gyűjtemények vannak, s ezeket a tárgyakat is gyűjtésre érdemesnek minősítik? A valóságos lehetőségeket figyelmen kívül hagyva, azt kell mondani, az lenne az eszményi, ha a teljes és komplex hagyatékot eredeti környezetében (pl. az írónak ugyancsak a hagyatékhoz tartozó házában) egységben őriznénk meg, s így monografikus kutatási centrumokat alakítanánk ki. Van erre — főleg az NDK-ban és az USA-ban — gyakorlati példa is, ámbár, tudomásom szerint, a teljes hagyaték összegyűjtése még sehol sem sikerült. A hagyatékok komplex egységére gondolva — a gyakorlati megvalósítás anyagi nehézségein kívül — két, elvileg is vitatható, kérdésre szeretnénk rámutatni. Az egyik, hogy tulajdonképpen mit is tekintsünk az író hagyatékának. Azt az anyagot, ami halálakor jogi örököse tulajdonába került, vagy mindazt, ami szellemi hagyatékának része? A kérdés azért merül fel, mert nagyon kevés olyan íróról tudunk, aki tervszerűen gyűjtötte, gondozta hagyatékát. Ezt a feladatot általában az özvegyek, gyermekek, barátok vállalják, akiknek személyes gondossága szinte sohasem terjedhet ki az író életének egészére. Csak utalásszerűén jelzem, mire gondolok: lehet, hogy a hagyatékot a legnagyobb lelkiismeretességgel gondozó özvegy az elhunyt hosszú életének csak utolsó szakaszában kapott szerepet; lehet, hogy utolsó lakása (fennmaradó berendezésével) alkotó munkájában megközelítően sem volt olyan fontos, mint egyik korábbi, elpusztult, szétszóródott otthona. A tapasztalat azt mutatja, hogy pl. a kézirattárba kerülő kéziratos hagyatékok összetétele rendkívül egyenetlen abból a szempontból, mennyire világítja meg az író pályájának egyes szakaszait. Általában a legnagyobb mennyiségben az utolsó évek mű-kéziratai, jegyzetei, tervezetei, levelei maradnak fenn. A gyakorlat azt mutatja, hogy többnyire aránylag gazdag a gyermekkori anyag, az érett sikerek dokumentációja; viszont szegényes az érés, a próbálkozások korszakaié, a szerelmeké és barátságoké. A kérdés lélektanához tartozik tehát, hogy az írók nagy része sokáig könnyelműen osztogatja kéziratait, nem őrzi meg a kapott leveleket, s még kevésbé ír másoknak másolattal. Ez az anyag tehát szétszóródik, s ha valaha sikerül összegyűjteni, szórványként vagy mások hagyatékának részeként kerül közgyűjteménybe. Az irodalomtörténeti kutatás szempontjából természetesen ez az anyag is a hagyaték komplex egységébe tartozik, hiszen — etimologizálva — ezt is az író hagyta ránk. A szórványoknak a hagyatékba illesztése még csak technikai jellegű (ámbár nehezen megoldható) gondot okozna. (Itt arra gondolok, hogy a szórványok esetleg csak évekkel, évtizedekkel a szűkebb értelemben vett hagyaték feldolgozása után bukkannak fel, de szorosan hozzá-