Illés László szerk.: Irodalom és múzeum. Tanulmányok az irodalmi muzeológiáról (A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 11. Népművelési Propaganda Iroda Kiadó,Budapest, 1974)

I. A MÚZEUM GYŰJTEMÉNYEIRŐL - Kézirattár - Taxner Ernő: Kézirattári kérdések

A könyvtár eredetileg magától értetődően a még kéziratos irodalmi művek gyűjtőhelye volt. A könyvnyomtatás elterjedése megosztotta a korábban egységes könyvtárakat. A nyomtatott könyvek gyűjteménye fokozatosan elkülönült attól a tártól, ahol a kéziratokat őrizték, és ahová a modern értelemben vett kéziratokat kezdték gyűjteni, ahol ezt az anyagot elhelyezték s feldolgozták. A levéltártól megkülönböztetendő ezek a gyűjtemények, néhol az irodalmi archívum, nálunk a kézirattár elnevezést kapták. Szervezetileg azonban — világszerte — általában a könyvtárakhoz tartoznak ma is. A könyvtárak kézirattárai hagyományosan gyűjtik az írás régebbi emlékeit, valamint a könyvnyomtatás feltalálása, illetve elterjedése előtti kéziratos könyveket, továbbá középkori okmányokat, okleveleket stb. A modern korban a polgári forradalmakat követő nagy társadalmi-gazdasági-technikai átalakulás nyomán, különösen a XIX. és XX. században azonban oly nagy mértékben megszaporodott a megőrzendő kéziratok mennyisége, hogy szükségesnek látszik a régi (elsősorban a könyvjellegű anyag, pl. codexek) és az újabb kori kéziratok különválasztása. Ez annál inkább indokolt, mert kezelésükben, feldolgozásukban más-más gyakorlat alakult ki, s az ezzel kapcsolatos kérdéseket a szakirodalom szinte mindig külön választva tárgyalja. (A középkori és ókori kéziratok kérdéseinek irodalma összehasonlíthatatlanul gazdagabb.) A kézirattárak feladatkörét a levéltárakétól az irodalom fogalmára támaszkodva különíthetjük el. Kiindulópontunk nem lehet más, mint annak az írásos anyagnak a meghatározása, aminek archivális értéke van, azaz a levéltárak, illetve kézirattárak gyűjtőkörébe tartozik. Ez az írásos anyag a társadalmi élet különböző területein működő intézmények és egyének tevékenységének eredményeként, illetve ezzel összefüggésben jön létre. Létrejöttének célja, hogy az intézményt vagy egyént szolgálja, gondolatokat, terveket, nézeteket, szabályokat rögzítsen, emlékeztető, közlő szerepet játsszék, munkaeszköz és munkaeredmény legyen. Amikor eredeti szerepét elveszti, illetve abban elévül, új jelentőséget kaphat, a tudományos kutatás forrása (egy elmúlt korszak vagy személyiség emléke) lehet, s ezáltal kerül a levéltárak, illetve kézirattárak érdeklődési körébe. Ennek az anyagnak az információs és kegyeleti értéke azonban szoros kapcsolatban marad továbbra is a létrehozó intézménnyel vagy személlyel. Értékét tehát csak úgy lehet realizálni, ha az írásos anyag eredeti funkcióját messzemenően figyelembe vesszük, s megőrzésének, feldolgozásának módját ennek megfelelően alakítjuk ki. Mindenekelőtt tehát el kell különítenünk az intézmények működése és az egyéni életmegnyilvánulások, különösen a művészetre és tudományra irányuló, illetve ezek fejlődésével összefüggő tevékenység eredményeként keletkezett írásos anyagot. Az előbbi tartozik a levéltárak, az utóbbi a kézirattárak gyűjtőkörébe. Számolnunk kell azonban azzal, hogy az intézmények írásos tevékenységének egy része egyénekkel, egyéneké intézményekkel kapcsolódik össze. Másrészt pedig a társadalomban élő egyének számos olyan írást „termelnek", aminek sem tudományos információs, sem kegyeleti értéke nincs. Ezért van szükségünk az irodalom fogalmára, ennek segítségével határozhatjuk meg a kézirattárak gyűjtőkörébe tartozó írásos anyagot. Ebben a vonatkozásban az irodalom fogalmát a legtágabb értelemben kell felfognunk, azaz bele kell értenünk minden olyan emberi tevékenységet, amely a nyelv és írás segítségével valósul meg, és társadalmi, gazdasági, politikai, tudományos, kulturális, művészeti értéke van, a közreadás szándékával, a sokszorosítás igényével készül. Beleértjük tehát az irodalmi tevékenység fogalmába