Illés László szerk.: Irodalom és múzeum. Tanulmányok az irodalmi muzeológiáról (A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 11. Népművelési Propaganda Iroda Kiadó,Budapest, 1974)
Illés László: Gyűjtemény — tudományos munka — közművelődés
gyűjteményévé legyen. Ilyen minőségében, áthatva a fokozódó szinten folytatott tudományos munkával, amelyet sokszínű és eredményes múzeumpedagógiai tevékenység kísér, olyan intézménnyé válhat, amelynek komoly és elismert szerepe lehet közművelődésünkben. HIVATÁSUNK ÉRTELMÉRŐL Annál inkább szükséges ez, mivel ma a főleg Nyugaton annyit hangoztatott múzeumi válság éppen itt, a múzeumi tevékenység és a közönség találkozási határvonalán, alakult ki. Mi ennek a válságérzetnek a lényege? — s vajon nem lappang-e ez a válság a mi múzeumainkban is? —, tehetjük fel a kérdést, amelyet a közelmúltban két múzeumi vezető is érintett a magyar sajtóban. A válságérzés oka Nyugaton abban keresendő, hogy a szabad idő eltöltéséről készült statisztikák szerint a múzeumok ott az utolsó sorba szorultak; a technikai-tudományos forradalom jelen időszakában, elsősorban az ifjúság hagyományigénye és tradícióértelmezése átalakult, merev tagadásba csapott át, a célszerű hasznosság azonnal alkalmazható készítményei felé fordul, s hátat fordít a múzeumoknak, tetejében anarchista álbaloldali jelszavakkal a burzsoá öncélú művészetimádat templomainak tartja azokat. Éppen ezért a nyugati nagy múzeumok lázas sietséggel és komoly szakmai buzgalommal keresik a közönséghez fűződő kapcsolataik megerősítésének módját, az iskola és a múzeum, a felnőttképzés és a múzeum viszonylatainak gyümölcsözőbb lehetőségeit. Azt gondolhatjuk, hogy a szocialista országokban ilyen válság jelei nem mutatkoznak, hiszen a múzeumlátogatók száma évről évre növekszik. A moszkvai irodalmi múzeum évi látogatóinak száma több mint 300 000, a weimari emlékhelyeké évi 600 000. A Petőfi Irodalmi Múzeum a maga 30 000 látogatójával nem állhat ebben a sorban, de ha figyelembe vesszük, hogy a központi épületen túl az ország összes irodalmi emlékhelyeit (amelyek a Petőfi Irodalmi Múzeum szellemi energiáiból álltak elő) évi több mint negyedmillió látogató keresi fel, akkor már kedvezőbb képet kapunk. Mégis fel kell tennünk nekünk is a kérdést: vajon mi rejlik a megnyugtató statisztikai táblázatok mögött? — vajon a fő turistaútvonalakon obligát módon előálló számok, vagy az iskolai rendtartás előírásai nyomán kötelességszerűen megjelenő ifjúság futólagos, tömeges látogatásai mögött rejlik-e elegendő élményszerű találkozás az irodalmi kultúra emlékeivel, indít-e el ez megfelelő folyamatokat a fogékony lélekben és a tudatban újabb ismeretek szerzésére, a személyiség gazdagodására? Ha így tesszük fel a kérdést, akkor rádöbbenünk, hogy nagyon keveset tudunk még közművelődési munkánk igazi hatékonyságáról, a múzeum valóságos, reális kisugárzásának mélységéről, s főleg arról: milyen módon és eszközökkel tehetjük tartalmasabbá ezt a vonzáskört, hogy ne a látszatok, hanem a szocialista irodalmi kultúra valóságos építése, fejlesztése hasznos munkásainak tudjuk magunkat.
