Illés László szerk.: Irodalom és múzeum. Tanulmányok az irodalmi muzeológiáról (A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 11. Népművelési Propaganda Iroda Kiadó,Budapest, 1974)
Illés László: Gyűjtemény — tudományos munka — közművelődés
Ha elgondoljuk, hogy egy csekély vagy részleges anyagokat tartalmazó múzeumi gyűjteményre épülve a tudomány mai komplexitását, figyelembe véve lehetetlen eredményes tudományos munkát végezni, s ha a dolog természetében rejlik, hogy (eltekintve néhány kivételes módon zártnak tekinthető, vagy viszonylagosan teljesnek mondható különgyűjteménytől) az irodalom gyűjteményeiben szinte reménytelen a teljességre törekedni, akkor belátható, hogy a szaktudomány művelésének egy adott múzeumi intézményben nem szabhat határt a saját gyűjtemény. (A tudomány művelése egyébként legkoncentráltabban éppen azokon a helyeken, kutatóintézetekben, tanszékeken folyik, ahol semmiféle gyűjtemény nincs.) A tudomány művelése tehát nem a gyűjteményre, hanem a kellően képzett káderekre épül. A múzeum e tekintetben csupán abban különbözik a kutatóintézetektől, hogy közvetlenül birtokában van az irodalomra vonatkozó eredeti, tárgyi anyag, amely nélkül tudományos munka nem végezhető. Aki a filológiai munkában csak valamennyire is járatos, az előtt ez a tétel vitathatatlan. A kézirattárban, az írói könyvtári hagyatékban, a metszetgyűjteményben, sőt a fotó- és hangtárban eszközölt s az irodalmi mű létrejöttéről tanúskodó, vagy annak körülményeiről új aspektusú információkat adó olyan kutatás nélkül, amelynek során e tárgyi anyaggal közvetlen érzéki kapcsolatba ne lépne a kutató, nem képzelhető el egzakt megismerés. Ha Comeniustól Leninig terjedően utalunk azokra, akik a megismerés útját az érzékeléstől az absztrahálásig és vissza a gyakorlatig vezető úton jelölték meg, akkor úgy vélhetjük, hitelessé válik ez a tétel. Ha tehát a múzeumi tudományos munka megkülönböztető vonását abban ismerjük fel, hogy itt a munkatársak közvetlenül az anyagban dolgoznak, s munkájuk célja a primer irodalomtörténeti kutatáson túl a gyűjtemények szakmailag megbízható fejlesztése és feldolgozása, valamint a közművelődési tevékenység színvonalas ellátása, akkor ebből egyenesen következik, hogy a Petőfi Irodalmi Múzeum gyűjteményeit minden erővel a legnagyobb hatékonysággal (egyes területeken: így a kézirattárban, a művészeti gyűjteményben, s a relikviák terén erőltetett ütemben) kell növelnünk a következő években, mert különben a múzeum változatlanul csak részlegesen képviselheti önmagát, kutatási és kiállítási anyagait falain kívül kell keresnie, hivatását állandóan önmagából kilépve kell megvalósítania. Visszautalva mármost a múzeumi anyagban történő kutatásra, persze magától értetődő a saját anyag szakszerű feldolgozása és a publikálás, feltárás során való messzemenő, sőt elsődleges figyelembevétele, kiemelt kezelése. De ez nem jelentheti az anyag határainál, az intézmény gyűjteményei határánál való megállást, ez a kutatás szempontjából képtelenség. Az irodalomtudomány, hasonlóan más disciplinákhoz, egyetemes és feloszthatatlan képződmény, ilyen képviselete és művelése a múzeumban egyúttal előfeltétele is annak, hogy az egész intézmény gyűjteményezési és közművelődési munkáját kiegyensúlyozottá tegyük, egyoldalúságait kiküszöböljük. Ha csupán dióhéjban összefoglalni törekednénk, milyen szerepet játszott a múzeum a magyar irodalomtudományban, akkor azt mondhatjuk, hogy az elmúlt két évtizedben kereste ezt a helyet, s egyes területeken, így pl. a Jókai-, az Ady-, a Petőfi-, a József Attila-filológiában figyelembe vehető teljesítményeket is felmutatott, a szövegkritikai munkálatokba részlegesen bekapcsolódott, noha elképzelhetően éppen ez utóbbi tevékenység hazai bázisintézményévé kellene — úgy lehet — válnia. A legutóbbi években kialakulni látszik két olyan övezet, amelyekben számottevőbb szerepet kezd játszani a múzeum, ez a magyar és nemzetközi szocialista irodalom kutatása, és a huszadik századi polgári szel-
