Illés László szerk.: Irodalom és múzeum. Tanulmányok az irodalmi muzeológiáról (A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 11. Népművelési Propaganda Iroda Kiadó,Budapest, 1974)

Illés László: Gyűjtemény — tudományos munka — közművelődés

írásbeliség központi múzeuma. Az önmagában is muzeális értékű épületkomplexum egyházi gyűjteményekből származó muzeális könyvtárat és művészeti tárat is egyesít, valóban ellátja a központi irodalmi múzeum szerepét. Ugyanígy a nemzeti irodalom és írásbeliség kizárólagos centruma a szovjet-észtországi Tartu irodalmi múzeuma, amelynek külön sajátossága rendkívüli értékű folklórgyűjteménye. Hasonló jellegű intézmény a martini Slovenska Matica keretében működő múzeum, míg a moszkvai Állami Irodalmi Múzeumot és a leningrádi Puskin-házban működő múzeumot, ha nem is gyűjtőhatáskörük ilyen kiterjedtsége, de rendkívül gazdag gyűjteményeik emelik a példaszerűen szervesen alakult és harmonikusan működő vezető muzeális intézmények közé. Az irodalmi múzeumok egy más csoportja, amelyet nem ily méretű gyűjteményekre telepítettek, nem éri el amazok funkcionális szintjét sem. A középövezetben elhelyezkedők közé tartozik a mi irodalmi múzeumunk is. Ezek közt vannak olyanok, amelyek a nemzeti irodalom valamely kiváló alkotója életművének jegyében jöttek létre, pl. a varsói Miczkiewicz Múzeum vagy a budapesti Petőfi Múzeum; mások eleve országos hatáskörrel kezdtek működni, mint például romániai testvérintézményünk, és maga a Petőfi Múzeum is, anélkül azonban, hogy a hatáskörükbe utalt gyűjteményezés az országos központi múzeumként való működés biztosítása szintjén jogszabályszerűen megtörtént volna. A Petőfi Irodalmi Múzeum a Petőfi Társaság anyagára és a Jókai-hagyatékra épült, ehhez járult később, szerencsés módon, Szántó Judit jóvoltából, a majdnem teljes József Attila-anyag, és egészült ki ez jelentősnek mondható Ady-gyűjteménnyel. A továbbiakban a fejlődés az adott költségvetés kereteiben haladt, s a főhatóság minden messzemenő támogatása ellenére sem léphetett át egy olyan szintet, amely a múzeumot valóban országos hatósugarú intézménnyé tehette volna. Visszatekintve az elmúlt húsz esztendőre, az őszinte megbecsülés és elismerés hangján emlékezhetünk meg az irodalmi muzeológusok első nemzedékének arról a nagy vállalkozásáról, amely ebben a helyzetben a gyűjteményezés szerény lehetőségei idején szakértelmét és energiáit a vidéki emlékhelyhálózat kiépítésébe fektette bele, és létrehozott több mint harminc emlékházat, emlékszobát, hogy ezek az adott vidék kulturális életének eleven részeivé váljanak. Az első évtized hálózatépítő munkája után azonban, midőn a helyi tanácsok vették át e létesítmények működtetésének feladatát, az országos múzeum hatásköre e téren is mindössze a szakmai felügyelet konzultatív lehetőségeibe hajolt át. A múzeumi tevékenységben a későbbiek során feltűnt problémák (a kiállítási koncepció elakadása, a publikációk csökkenése, a káderhelyzet romlása), más okok mellett — úgy tetszik — éppen arra vezethetők vissza, hogy az intézményt egykor körülhatárolt jelentőségű tárgyi gyűjteményre alapozták, s jogszabályszerűen sem biztosították (a relikviák kivételével) jelentékenynek nevezhető gyűjtési hatáskörét. Az irodalmi múzeum azonban, amennyiben a múzeum elnevezésre igényt tart, és erre tart igényt, semmiben sem különbözhet más múzeumoktól a tekintetben, hogy alapja, sőt létezésének jogcíme az eredeti tárgyi anyag, az irodalomhoz kapcsolódó dokumentumok nagyarányú gyűjteménye, különösen amennyiben hivatása országos jellegre utal. Az élet realitásai persze jogkör és felhatalmazás nélkül is a kéziratos és művészeti gyűjtemények fejlesztésére késztették a múzeumot, mivel enélkül közművelődési tevékenységet sem folytathatott volna, de mindez érthetően szerényebb mértékben történt,