V. Nyilassy Vilma szerk.: 1823–1973 Petőfi (A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 10. Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1973)

SOLT ANDOR: Amikor Petőfi statiszta volt... — Két hónap a Pesti Magyar Színház történetéből

1-én tanulmányai folytatása végett Sopronba érkezett, hírét vette, hogy Petőfi is ott tartózkodik mint katona. ,,Ezt hallva annyival inkább óhajtám a vele való találkozást, mert lőrinczi kisdiák korából csak a jól lapdázó, futó, dobó és bátran szembeszálló fiúcskát képzelvén magam előtt, — majdnem hihetetlennek tetszett a felőle szárnyra kelt s különféle eseményekkel tarkított hír, mintha kalandos diákéletét színészséggel cserélte volna fel, hogy azután, mint ilyen, Pesten még a Nemzeti Színház deszkáit is tapossa s a legelső színészekkel és színésznőkkel, főleg Lendvaynéval is beszédes lett volna, sőt még Vörösmarty, Bajza személyéről is sok részletes adattal rendelkeznék. — Mindez oly nevezetes és az utánjárást megérdemlő dolog volt akkor és főkép az országban legrégibb és jó hírben álló soproni magyar társaságnak, . . . hogy annak nem egy tagját kíváncsisággal tölte el."

4 Költőnk ki is elégítette kíváncsiságukat egy szép verőfényes őszi délután közös barátjuk, Németh János lakásán. „Önkéntes közlések áradata nem lévén természete, részvétteljes érdeklődésünkre, miután a régebben lefolyt idő eseményein hamar átfutott, elbeszélte sikertelen tanulópályáját, Pesten, a színház jelesei közelében eltöltött, szerinte keserű nélkülözésekkel teljes s mégis dicsőséges napjait. . . Beszélt ezenfelül színről-színre látott hírneves férfiakról, elmondá nyelvészeti és irodalmi ügyekben az általa közvetlenül hallottakat, — szokásaként átgondoltan, igazán."

5 És Sass Istvánnak alkalma volt még egyszer, Petőfi saját szájából hallani egy visszaemlékezést a statisztáskodással kapcsolatban. Amikor ugyanis 1848-ban Vácott az öreg Petrovics keserűen mesélte, hogy fia a szakítás után „tízesekért színésznőket kísért lámpával haza", költőnk megjegyezte: „Én pedig egy világért sem adtam volna azt a dicsőséget, midőn e szolgálat után hazaérkezve kemény ágyamra hajtottam le fáradt fejemet, s habár nélkülöztem mindent, de annál jobban kijutott képzelt dicsőségemből."

6 Ezekből az adatokból mindenekelőtt arról értesülünk, hogy a „statiszta" fogalmát — a kor színházi viszonyainak megfelelően — meglehetősen tágan kell értelmeznünk. Bár a Pesti Magyar Színház viszonylag nagy létszámú személyzettel dolgozott, de mégsem akkorával, amely tökéletes munkamegosztást tett volna lehetővé. Magánszereplők is gyakran beálltak a kórusba, a kisebb prózai szerepeket kardalnokok játszották; nem volt abban semmi rendkívüli, hogy egy „néma szereplőnek", aki a színdarabokban többed magával a tömeget ábrázolta, segítenie kellett a díszletezésben, a színpad berendezésében, sőt bizonyos személyes szolgálatok teljesítésére is kihasználták — különösen, ha mindössze 16 éves volt, s csak a minap került a színházhoz. Illyés Gyula egy Shakespeare-anekdotára emlékezve azt állítja, hogy Petőfi „az előadás alatt a színházlátogató uraságok lovának kantárját tartja."

7 Ez a regényes túlzás merő anakronizmus. 1839-ben Pest-Budán a közönség nem lovon járt színházba: a nemesek és polgárok gyalog — panaszkodtak is a por meg a sár miatt, Garay külön cikkben sürgette a színház környékének rendezését

8 — az arisztokraták saját hintójukon, s az ezek elé fogott lovak őrzése az urasági kocsis dolga volt. Mindent egybevetve hitelesnek fogadhatjuk el Hatvány Lajos megállapítását, amely ekként summázza Petőfi teendőit: „A nemzeti színházi színészeket, mint Laterí Ld. HATVÁNY: i. m. 296. 5 UO. 297. 6 UO. 262. 7 ILLYÉS GYULA: Petőfi Sándor. Budapest, 1963. 54. 8 Rajzolatok, 1837. 66. sz. augusztus 17. 528.