V. Nyilassy Vilma szerk.: 1823–1973 Petőfi (A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 10. Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1973)
RÓNAY LÁSZLÓ: A Nyugat Petőfi-képe
Az izmusok, s általában a művészi modernség — mely sajátosan áttételes formában a Nyugatban is jelentkezett — a stílus megújítására is kísérletet tett. Szász Zoltán is éles bírálatot mond Petőfi nyelvezete, kifejezésmódja felett: „Legfőbb érv Petőfi költői alsórendűsége mellett verseinek nyelvezete, az az egész stílus, mely műveit jellemzi, s mely számomra legalább, már első elolvasáskor mint a közönségesség és selejtesség képviselője jelentkezik." Sajátos szempontok alapján mond ítéletet Petőfi politikai magatartása és ennek költői vetülete fölött is. Vörösmartyval hasonlítva össze világnézetét elismeri, hogy Petőfi „haladottabb", de dőreségnek véli költészetét pártpolitika szempontja alapján értékelni. Szerinte Petőfi nem igazán szocialista, „műveiben óriási mértékben túlnyomóak a nacionalista, sőt chauvinista kitörések, marxista értelemben szocialista nem volt, mert a szegénység és nyomor siránkozó fájlalásánál tovább nem jutott, világpolgári elvei pedig nem fakadtak szívéből, mely — hangozzék ez akár dicséret, akár gáncs gyanánt, mindegy — teljesen magyar volt, hanem teljesen idegen, mesterségesen lényébe ojtott jelszó-meggyőződések voltak". Szász Zoltán tanulmányában érdekes módon elegyedtek egyrészt a Nyugat körének a hivatalos irodalommal szemben érzett ellenérzései — melyek Babits Petőfi-képét is negatív irányban módosították — másrészt a művészi modernség különböző, meg nem emésztett, s kellő mélységben meg nem értett hatásai. (S ráadásul még lényének indulatos vonásai, melyek majd minden írásában éreztetik nyomukat.) Ebből a meglehetősen kialakulatlan szellemi pozícióból hirdette meg Petőfi elfogult revízióját, amely ellen nemcsak a Nyugat szerkesztője jelentette be ellenvéleményét, hanem hamarosan Schöpflin Aladár is (aki korábban néhány kisebb recenziójában már elmondott néhány fontos adalékot Petőfi értékelésével kapcsolatosan). Neki is az a véleménye — s ebben megegyezik a Nyugat egész körével •—, hogy a Petőfi-kultusz ápolása olyanok kezén van. akik arra érdemtelenek, s meghamisítják a költő igazi lényegét és mondanivalóját. Valóban szükség van Petőfi visszahódítására, valóban revideálni kell a róla mesterségesen kialakított torz képet, de nem úgy és nem azokkal a szempontokkal, amelyeket Szász Zoltán alkalmazott. Hangsúlyozza, hogy mindaz, amit Szász Zoltánnal szemben Petőfi védelmében elmond, csak vázlat, s egyszer majd szándékában van teljes portrét rajzolni a költőről. E kép lényege az lesz, hogy Petőfi a nagy szintézis-teremtők közül való, aki nem a népdal felé haladt, hanem például a Szeptember végént írta meg. Véleménye szerint Petőfi tündöklő élete valóban alkalmas volt arra, hogy világhírt szerezzen neki, de ez az élet elfedte költészetének igazi mélységeit és lényegét. Amit Szász Zoltán az életben és életműben alacsonyabb rendűnek érez, az voltaképp a kor tükröződése s egy végérvényesen még ki nem alakult ifjúi lélek szenvedélyes túlzása. Tanulmányát az alábbi következtetéssel végzi — a megfogalmazott gondolat a Nyugat egyik kritikai irányzatának vezérlő elve lesz: „Szász Zoltán ellenséges indulattal nyúl Petőfihez. Ez az ellenséges indulat elveszi a jogát attól, hogy egyáltalán hozzányúlhasson. Az egyetlen út, amely egy költő megértéséhez vezet : a szeretet útja. Aki gyanakvással, szeretetlenül, rosszindulattal szól a költőről, annak nem is lehet róla meghallgatásra érdemes mondanivalója." 17 Schöpflin tulajdonképpen a Nyugat haladó szárnya nevében mondott ítéletet Szász Zoltán elfogult vélekedése fölött. A Petőfi-revízió meghirdetője egy meglehetősen rövid és erőtlen polemikus írásban megpróbált válaszolni bírálójának, 1/ SCHÖPFLIN ALADÁR: Petőfi revíziója. Nyugat 1912. II. 38.
