V. Nyilassy Vilma szerk.: 1823–1973 Petőfi (A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 10. Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1973)

MARTINKÓ ANDRÁS: Alkotásmód és kronológia

kor illúziók) — vagy leroskasztóan mélynek, öröknek, gyógyíthatatlannak érzett fájdalmak, sérelmek... Bármi legyen is a további sorsa ezeknek a nagy fénnyel fellobbantott megtárulkozásoknak — azaz: akár siker koronázza a nekilendülést, akár nem: a belső lírai magabiztosság akár tartósnak bizonyul, akár nem — egy bizonyos idő múlva, mintha ellobogná lángját a fény. (Évekig, de akárcsak hónapokig is lobogni — akár égni, lelkesedni, akár sírni — csak utólag szerkesztett ciklusokban lehet: Petrarcától Balassin keresztül Himfyig — hogy csak a régieknél maradjunk — elég sok a példa.) Nem lobog pedig el, belső igazsága, realitása, sokszor intenzitása sem csökken, — csak „berendezkedik", domesztikálódik a költő lelkében: egyszerűbb, háziasabb, csendesebb (vagy melankolikusabb) és általánosítóbb jelleggel ég. — Nos, ebben a szakaszban bukkannak fel a (látszólag) kevésbé személyes műfajok: elsősorban a dal (népdal), a zsánerkép, leírás, melyeik korántsem élménypótlók, nem a szerkesztőktől szívesen látott — mert divatos vagy ..leértékelt" — áruk, nem Petőfitől idegen alakok, helyzetek, érzések, gondolatok, gesztusok kisajátításai, hanem — kimondva-kimondatlam — a ciklus első fázisában fellobbant érzelem, eszme, magatartás, viszonyulás transzponált formái. Ebben a szakaszban a formai érdek rendszerint jobban érvényesül, mint a ciklust meghatározó élmény születését közvetlenül követő napokban, hetekben. És jobban érvényesül a rutin, meg a kiszámítottság a versépítkezésben, tudatosság a komponálásban; a hagyomány s a hatások is. (Petőfi kevés számú versfordítása szinte kivétel nélkül ebben a szakaszban készült — még ha más időben tette is őket közzé.) Az első fázisban a kifejezésvágy s a kifejezendő tartalom hőfoka nehezebben illeszkedik bele a formai zártság megszabott héjaiba. (A korabeli, de a későbbi formalista kritika is ezekben a versekben mutat rá a legtöbb „lazaságra", „pongyolaságra", metrikai-ritmikai „szabálytalanságra", lázadásra.) A második fázisban viszont a formai érdek olyan erős lehet, hogy már-már játéknak, puszta műfaji, formai, verstani erőpróbának, ujjgyakorlatnak tűnik. Mindenesetre ekkor születnek a formailag leghibátlanabb, legbravúrosabb és leghatásosabban megkomponált — szinte napjainkig legnépszerűbb költemények. És az adott ciklusnak ebben a második szakaszában születnek a nagyobb epikus jellegű költemények is. Mégpedig abból az alkotáslélektani helyzetből — szinte kényszerből —, hogy a ciklusteremtő impulzus(ok) kirobbanása után az addig egy nyalábú teremtő energia és kifejező akarat — mint a tűzijáték rakétája — több sugárba bomlik szét, miközben transzponálódik is. Nos, a transzponáltság és többirányúság ezer meg ezer lehetősége előtt már akármilyen nagy számú, egyes kisebb költemény sem bírja átvenni, s továbbsugározni ezt az ezer meg ezer sugárra bomló impulzust. Pedig a költő előbb rendszerint ilyen megoldással kísérletezik: gyors egymásutánban írja („csinálja" — ahogy mondani szokta) a transzponáló költeményeket (mennyiségileg a ciklusok e második fázisa a legtermékenyebb), — míg végül úgy érzi: egyetlen nagyobb költeménybe kell összesűrítenie a már-már befoghatatlamul szétsugárzó energiát, olyan költeménybe, mely egyidőben tudja teljesíteni az objektiválódás, a dalszerűség, leírás, figurateremtés, reflexiók, esznnék, műfaj és formai érdek igényeit (korszakok szerint persze változó mértékben és arányban s változó funkcióval elégítve ki ezeket az érdekeket). Petőfi minden nagyobb epikus műve így szintézis és egy fontos lépés a feloldódás felé. A nagy romantikus költők (pl. Puskin, Byron, Hugo stb.) lírai életművébe ugyan szintén beiktatódnak epikus művek, ezek funkciója azonban más, e vonatkozás-