V. Nyilassy Vilma szerk.: 1823–1973 Petőfi (A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 10. Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1973)
MARTINKÓ ANDRÁS: Alkotásmód és kronológia
sűrítésben játszódik le, mint — mondjuk — egyes transzurán elemek élete a galaxisok életéhez képest. Emitt évmilliárdokban lehet hozzávetőlegesen „dátumokat" adni, amott a másodperc tízezred része is kevés lehet. Már Endrődi Sándornak 1911-ben megjelent s máig hasznosnak bizonyult munkájában (Petőfi napjai a magyar irodalomban. 1842—1849.) a szerző napokban gondolkodik, Jókai esetében — gondolom — kielégítő lenne egy „Jókai évei a magyar irodalomban" koncepciójú könyv is. És ez nemcsak a kritikai kiadásnak sajátos s — hogy Petőfivel szóljak — „fontos- és pontoskodó" céljai érdekében van így, hanem azért is, mert a költemény teljes mondanivalójához s ennek teljes recepciójához hozzátartozik a genezis lehető teljes ismerete is. Genezisről pedig kronológiai koordináták nélkül hitelt érdemlően nem beszélhetünk. Ha viszont a koordinátákat sikerül valamilyen külső vagy belső érv alapján megvonni, — s tegyük fel: valamely vers az időrendnek, azaz a külső és belső fejlődésnek, az életrajznak, az életmű-rendszernek, sőt „csak" a történelmi -társa dalmi folyamatnak az eddigi felfogástól eltérően más kereszteződési pontjába kerül, — bármily különösen hangzik is — más lesz az esztétikai értéke is. (Persze nem az immanens, „abszolút" esztétikai értéke, hanem a vele elválaszthatatlanul egybetársult etikai, eszmei, társadalmi stb. értékítéletek összegeződésével kialakult értékelése.) Mindenki előtt ismeretes az a (nem is ritka!) esztétikai csalódás, amikor egy költőnek — mondjuk — egy szerelmi ciklusában szereplő verséről kiderül, hogy kronológiai helyzeténél fogva eredetileg nem is szólhatott a ciklus címzettjéhez. Vagy: valamely költőnek egy-egy feltűnően világos látásról, bátorságról tanúskodó verse szerepel egyik kötetében, de — mint kiderül róla — a világos látás, az eszmei s etikai bátorság csak azért sugárzik belőlük, mert —• a költő ante datálta : ha valódi kronológiai helyére tesszük, már csak utólagos kozmetizálás lesz belőle . .. De szorítkozzunk Petőfire. A kissé naivabb olvasó mindjárt kevesebbre értékeli a Nemzeti dalt, ha megtudja, hogy ezt Petőfi nem a Nemzeti Múzeum lépcsőin rögtönözte, sőt nem is az 1848. márc. 14-éről 15-ére virradó hajnalnak forradalmi, talpra riasztó lázában; mégcsak nem is március 15-ére készült, hanem jónéhány nappal korábban, egészen más alkalomra. Petőfi esetében külön zavaró s esztétikailag is érvényesülő „csalódás", ha a rögtönző vagy legalábbis gyorsan alkotó tehetségéről és szokásáról már életében terjesztett legendák kronológiai cáfolatával találkozunk. Az őrültről például Szentimrey dézsi levelező azt írja az Életképek 1846. nov. 14-i számában, hogy egy közgyűlési lakomán Teleki Sándor „maga is szavalta Petőfinek egy (az Erdélyben mellett) más, ,Örült' című ugyanakkor írt költeményét". 2 — Nos, Az őrültnek van egy 1845 végéről származó hiteles kézirata is! A költő tehát 1846 októberében legfeljebb átdolgozta (majd az 1846. évi versek közé osztotta be) ... — Persze, a pontos kronológia a költemény megemelését is szolgálhatja. Egészen más •— mondjuk — a Végszó ***hoz esztétikai, etikai, életességi s indulati súlya, ha legalább valószínűsíteni tudjuk, hogy keletkezése Petőfinek egyetlen debreceni színészi felléptével (1844. jam. 15.) kapcsolatos, s így Petőfi tajtékzása egyik legjobb barátja (Pákh Albert) ellen nem valami biedermeier szalaghistória vagy netalán a költőnek a polgári illemet nem ismerő szabadszájúsága miatt robbant ki —• mint a „hiteles" emlékezések tudni vélik —, hanem a színészethez fűzött értékítéleteit, hitét, vágyát s illúzióit ért sérelem miatt. 2 ENDRÖDI SÁNDOR: i. m. 219.
