V. Nyilassy Vilma szerk.: 1823–1973 Petőfi (A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 10. Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1973)
BODOLAY GÉZA: Barátság, szabadság, szerelem — Petőfi eperjesi utazása
prózaritmus, a magyar beszéd természetes ízelődése"^ az, amit a „szótagmérő" versekben azok vélnek felfedezni, akiket a régi verstanok ritmusmagyarázatai nem elégítettek ki, magam is fel szeretnék sorakozni az új magyarázatokat keresők közé. Horváth János rosszallja, hogy az új magyarázat elindítói versformának mondják, amit felfedeztek, „anélkül, hogy megmagyaráznák rendszerét" 30 , ezért az alábbiakban megkísérlem ilyen magyarázat adását Petőfinek ekkor írt néhány verse alapján. (Elismerem természetesen, hogy e néhány eperjesi vers egyes részleteinek a ritmizálásából — amire itt terem van — nem lehet átfogó érvényű következtetéseket levonnom. Minthogy azonban e kérdés azóta foglalkoztat, mióta mint gimnazista olvastam Németh László Magyar ritmusát — s minthogy tanárként is örökké szembekerültem a kérdéssel: mi is ad hát ritmusélményt a magyar költemények olvasóinak, s milyen is ez a ritmus; úgy gondolom, elég nagyszámú verssel kapcsolatos tűnődés van e néhány Petőfi-vers ritmusára vonatkozó, itt következő megjegyzésem mögött.) Horváth azt veti Vargyas Lajos szemére, hogy a hangsúlyt, amelyet a nemzeti versidomban „kikapcsolt", a jambikus versnél „irányítónak veszi, taglaló értékűnek", holott szerinte éppen a mértékes verselésben nincs szerepe a beszédhangsúlynak. Megítélésem szerint viszont mindenféle magyar versben „a magyar beszéd természetes ízelődése", vagyis a beszédhangsúly az, ami ritmust teremthet, éspedig nem „közönséges prózaritmust", mint Horváth János vélte, hanem hol feszesebb, hol szabadabb versritmust, „kötött beszédet" (mint a XIX. század első felében még szívesen nevezték, szemben a próza „folyó beszéd"-jével). Ügy vélem, XVIII. századvégi verselőinknek volt igazuk, amikor „a nyugateurópaiban nem más, csak a magunkét tökéletesebbre fejlesztett rendszert gondoltak", 37 illetve olyat, amellyel a magyar verselés tökéletesebbre fejleszthető, de lényegében nem változik meg. Csokonai látta helyesen, aki úgy érezte, hogy bizonyos „harmóniát" nyerünk a mértékeléssel, „elkerüljük a sok rövid és hosszú syllabáknak egymásután való tólulásából származni szokott puhaságot, vagy göröngyösséget". Ezt valóban nyerhetjük, de nem alkothatunk új, a beszédünk adottságaitól eltérő ritmusrendszert. Kivéve persze, ha „skandáljuk" a mértékes verset, akkor ugyanis a mérték nyomatékai érvényesülnek. Horváth János a „skandáló" versmondást ingerülten utasítja el, „megelégedve a lejtés szerényebb: lappangó, rejtett, halk érvényesülésével". A hangsúlyt — mondja ő — meghagyta ez a lejtés „a maga természetes (mondattani) hatáskörében". 38 Igen, meghagyta a maga természetes ritmusteremtő hatáskörében — vélekedem én elődeim, főleg Németh László nyomán. Kölcsey helyesen állapította meg ugyanis, hogy a mérték „a versnek sok muzsikai lebegést szerezhet", 39 de nem mondta, hogy ez a lebegés azonos a vers ritmusával, mint Horváth Kölcseyt idézve magyarázza. Az alapvető különbség nyilván ott van, hogy Horváth János (Négyesy László nyomdokain) idealista verstant írt, amelyben mind a „szótagmérő" (mértékes), mint a „nemzeti" (hangsúlyos) versformákat lelkünkben eleve élő ideál megvalósulásának tekinti, s azt magyarázza, hogy „a magyar ritmusérzéknek gyakorlatra volt szüksége", hogy az „újszerű ritmust" „lelkében éppúgy arra várakozó formaideállal legyen képes fogadni és megítélni, mint saját nemzeti formáit"/ 10 Az a realista versmagyará35 HORVÁTH JÁNOS: Vitás verstani kérdések. Bp. 1955. 97. 36 Uo.: 92. 37 HORVÁTH JÁNOS: Rendszeres magyar verstan. Bp. 1951. 86. 38 Uo.: 89—90., és Vitás verstani kérdések: 83—84.; 95. 39 HORVÁTH: Vitás verstani kérdések: 75. 40 Uo.: 76.