Baróti Dezső - Illés László szerk.: A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 9. 1971-72 (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1972)
SZABÓ B. ISTVÁN: A mérleg nyelve
a kormánynak a nép iránti bizalmatlansága, valamint azt, hogy a szűkenlátó politika hibái, tévedései bűnökké fokozódhatnak a nemzet előrehaladásának fékeztében. 86 Éppen nem volt jogos „hatásában hibátlan nemzeti drámának" 87 titulálni a Fáklyalángot, de még kevésbé olyan vulgárisan hamis analógiákkal megpróbálni az aktualizálást, mint az a cikkíró, aki a darab záró jelenetéről, (amelyben az öreg Kossuthot meglátogatja a paraszti hős), Rákosi személyi kultuszának idején így ír: „Már csaknem a mát: a szeretett vezetője köré gyülekező dolgozó népet idézi." 88 A legigényesebb méltatok a korhűség és a Kossuth-alak művészi megformálása kérdésében igyekeznek hiteles és időtálló véleményt mondani. 89 A hivatalos kritika megkísérli a dráma vélt és valós művészi gyöngéinek hangsúlyozásában érzékeltetni a szerző iránti — ekkor nem hangoztatott — elvi, politikai fenntartásokat; megpróbál idő választása miatt pesszimizmust fogni rá, 90 de mások — szintén a haladás nevében — épp az ellenkező mondanivalót állítják vele szembe : „A Fáklyaláng sehol sem lehangoló... harcra, a hibák javítására buzdít. . . Hatalmas felkiáltójelet, a jelennek szóló vészjeles üzenetet kell látnunk a drámában: az aradi katasztrófához hasonló helyzethez vezet minden olyan szabadságharc, amely elfeledkezik arról, hogy a vezetők sorából kíméletlenül kirostálja a megalkuvókat és árulókat. . . elfeledkezik a nép erejéről, a legfőbb erőről." 91 A Fáklyaláng másfél év alatt az egész országot meghódító, páratlan színházi sikerré lett, s ehhez önértékén kívül nyilván hozzájárult az is, hogy többféleképpen volt értelmezhető, s így a közönség különböző nézetű részeit egyaránt elragadtatta. A két év krónikájához tartozik még a Tűvé-tevők című parasztkomédia bemutatása és fogadtatása. Mivel ez a darab témáját, értékét, igényét, szándékát tekintve nem vetekedhet az előzőekkel — érthetően —, sokkal gyengébb kritikai visszhangot keltett. Az új magyar komédia és szatíra lehetőségeinek kereséséért megdicsérik Illyést, 92 de a közvetlenebb jelenhez szólást, — épp a műfaj létszükségletét — joggal hiányolják. 93 A hivatalos kritika tágabb összefüggésben elmarasztalja, kijelentve, hogy az Illyés-féle paraszthagyomány ápolása ártana a magyar kultúra jövőjének. 94 Az író újbóli hátrálása az égető társadalmi kérdésektől egy mellékes és általános társadalmi vonatkozású nyűgnek, a zsugoriságnak az ostorozásáig — hatásában is — hasonlít a Lélekbúvár visszavonulásához. Oka lehetett talán, hogy megkeseredett a többoldalú félremagyarázásoktól. (Amint szerét ejthette, véget vetett „közéleti kitűnőség" mivoltának is.) De éppen, mivel igazán nagy íróról van szó, kora középponti kérdéseitől huzamosan sohase távolodott el. 86 MOLNÁR MIKLÓS: Illyés Gyula: Fáklyaláng — Színház- és Filmművészet 1953. 3. sz. 104—109. 1. 87 MATRAI-BETEGH BÉLA: Fáklyaláng — Magyar Nemzet 1952. 304. sz. 7. 1. 88 ZOLNAY VILMOS: Az élő Kossuth — Csillag 1953. 1. sz. 103—108. 1. «9 SÖTÉR ISTVÁN: Fáklyaláng — Irodalmi Üjság 1952. 26. sz. 2. 1. 90 GIMES MIKLÓS: Fáklyaláng — Szabad Nép 1953. 6. sz. 3. 1. 91 BARTA ANDRÁS : Fáklyaláng — It. 1954. 2. SZ. 241—247. 1. 92 MATRAI-BETEGH BÉLA: Karnyóné — Tüvé-tevők — Magyar Nemzet. 1953. 127. sz. 5.1. 93 GYÁRFÁS MIKLÓS: Tűvé-tevők — Irodalmi Üjság 1953. 12. sz. 4. 1. 94 KENDE ISTVÄN: Szatírairodalmunk időszerű kérdései — Csillag 1954. 1. sz. 81—102. 1.
