Baróti Dezső - Illés László szerk.: A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 9. 1971-72 (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1972)

TAXNER ERNŐ: A Törvénykereső (Illyés Gyula, a drámaíró)

láng világosan utal az országvezetés bonyolult feladatára és az országos vezető szerepének ezzel kapcsolatos mélységes felelősségére azáltal, hogy rámutat, ezen a szinten már nem elégségesek a közvetlen tapasztalatok, amelyekkel a saját környezetét könnyen áttekintő népi hős még sikeresen meg tudta valósítani a maga feladatát. A Dózsa-dráma a politikai gyakorlat változásának időpontjában született, új kérdéseket vet föl. Illyés itt néz először szembe a nemzeti egység és osztályérdek viszonyával. Elkötelezettségét eleve jelzi, hogy a magyar irodalom forradalmár hagyományának kedvelt, jelképes értelmű témáját dolgozta újra föl, Dózsa Györgyöt választotta drámája címadó hőséül. A szereplők következetes képviselői egyfelől a főurak, másfelől a nép osztályérdekeinek; a cselekmény sodrában az érdekellentétből fakadó gyakorlati összeütközések és lélektani reakciók állnak: a mohó szerzési, megőrzési és parancsolási vágy kerül szembe a szenvedő kiszolgáltatottak gyűlölettel fűtött védekezési törekvéseivel. A nemzeti egység gondolata mindössze négy személy tudatában merül föl. Közülük Mészáros Lőrinc kezdettől fogva nem hisz megvalósíthatóságában, a naiv, jószándékú fiatal Bebek pedig rajta kívül álló erők játékszere. Zápolya figuráját — a többi főurakhoz képest — Illyés kissé „megemeli", hogy legalább a nemzeti egység kérdésében Dózsa drámai ellenfelének állíthassa be. Zápolya szélesebb látókörét az a fölismerése mutatja, hogy tudja, a belső állapotok szétziláltsága lehetetlenné teszi a külső — végzetes — veszély elleni védekezést. Dózsának is ez a kiindulási pontja. Mindketten akarnak védekezni, s tudják, hogy ehhez új erőforrásokra van szükség. Ott kerülnek egymással szembe, hogy Zápolya csak az uralkodóosztály bázisát szeretné kiszélesíteni, alapvető változásokra — Dózsával ellentétben — nem gondol. A nemzeti egység számára osztály- és ezen keresztül személyes érdekei szolgálatát jelenti. Zápolya pedig olyan vezető, aki mindenek fölé helyezi, abszolutizálja saját érdekeit. Megveti, lenézi, semmibe veszi a népet, sőt magát az embert is. Gőgös „elidegenedettsége" egyenesen vezet vérlázító embertelenségéhez : amikor Dózsa keresztezi terveit, példátlanul kegyetlen bosszút áll a tüzes trónnal és az emberevésre kényszerítéssel. Dózsa a nemzeti egység segítségével meg akarja védeni a mindennapi szenvedésnek és pusztulásnak védtelenül kiszolgáltatott népet, embereket. Az egészséges nemzeti erők összefogását keresi, hogy méltó választ adhasson a magyarság rothadását, tehetetlenségét gyalázkodóan emlegető külső ellenségnek. Tudja, saját ereje kevés, nincs elég fegyvere és fegyverese. Ez viszi a főúri várba; majd Budára, miután fölismerte, hogy Bakócz érsek bullája a néptömegek mozgósításának egyedüli lehetősége. Dózsa kezdetben vállalt vezető szerepe az Ozorai példára, és a Malom a Séden Tanárjára utal vissza: „ha egy országban minden piszok, fertőzet és tolvajlás, de te valahol leltél egy sarkot" — vallja —, „ahol úgy-ahogy tisztán csinálhatod, amire szántad magad, amire apád hajlított, akkor vesd meg ott a lábad ..." Innen, ebből a Tisztákban újra előbukkanó gondolatból, a részfeladat „rabságából" Dózsát népének •— Mészáros Lőrinc szavaiban és Anna példájában — megfogalmazott hívása ragadja ki. Vállalja az országos vezető szerepét, és fokozatosan fölnő feladatához. A nemzeti egység eszméjéből indul ki, a külső veszély ellen táborába hívja a magyar társadalom minden rétegét. A főurak azonban, szűk osztályérdekeiket féltve, megijednek sere-