Baróti Dezső - Illés László szerk.: A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 9. 1971-72 (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1972)
TAXNER ERNŐ: A Törvénykereső (Illyés Gyula, a drámaíró)
hatalmas vitába sűríti. így kerül egymással szembe a küzdelem utolsó pillanatában népforradalmárrá érett Kossuth és az osztályérdekeitől, valamint az ebből adódó világszemléletétől megszabadulni nem tudó Görgey. így jutunk ahhoz a történeti tanulsághoz, hogy — és itt mutat vissza a Fáklyaláng az Ozorai példára — a feudális viszonyok teljes és következetes fölszámolása árán a szabadságharcot a széles néptömegek elemi érdekévé lehetett volna tenni, s ezáltal olyan erőket fölszabadítani, amelyek más fordulatot adhattak volna nemzeti történelmünknek. E „volnáknál" azonban fontosabb számunkra a hazafiság tartalmának kétszintes vizsgálata. Az alsó, egyszerűbb szinten erre Kossuth hűséges katonája, Józsa, ad példát. Azt vallja (ki nem mondva), haza ott van, ahol jog is van. Azt vallja (kimondva), a szabadságharc győzelme — korlátai ellenére is — a jobbik lehetőség. Ezért kész minden áldozatra, és ennek fölismerése emeli a többi közkatonák és a többi zsellérek fölé. A „fent" szintjén a magyar drámairodalom legnagyobb szópárbajában bomlik ki előttünk — súlyos érvek és ellenérvek kereszttüzében — a nemzetet vezető hazafiság gazdag problémavilága. Itt még — a darabhoz szervetlenül tartozó, laza művészi kompozíciójú ,,Utójáték" előtt — Illyés nem ítéli árulónak Görgeyt. Elismeri katonai tehetségét, sőt szubjektív hűségét sem vonja kétségbe. Különös nyomatékkal esik latba Görgey józan hivatkozása a tényekre, és a Kossuth ellen fölhozott legfőbb vádja, hogy túlbecsüli a szavak és érzelmek hatóerejét. A vitában világosan kiderül, hogy minden elhatározását és tettét először az önérdek, majd az osztályérdek mérlegére helyezi, csak ezután jut el a nemzeti érdekhez. Vele szemben Kossuth egyedül a nemzeti érdeket ismeri, érte minden személyes áldozatra kész, osztályérdeket pedig (már) csak egyet fogad el: a népét. Görgey csak azért vállalta a forradalmi-szabadságharcos sereg vezérének szerepét — inkognito ját —, mert számítása szerint csak ezen az egy módon tudta megmutatni (tényleg) kiváló képességeit, de nem azonosult szerepével; adott esetben tehát könnyen föl is cserélheti valami másra. Kossuth számára viszont a vezér-szerep egyéniségének teljes kibontását teszi lehetővé. Ember és szerep tökéletes belső harmóniában fejlődik tehát tovább odáig, míg a személyes érdek és vezéri érdek elválaszthatatlanul összeforr. Ezáltal tudja vállalni Kossuth a fölismert problémák fenntartás nélküli, következetes megoldási szándékát. Ahogy az Ozorai példában megcsodáltuk az öreg herceg történeti hitelű figuráját, itt is kalapot kell emelnünk Kossuth utolsó harcostársainak — néhány vonással kirajzolt — emlékezetes arcképe előtt. Illyés drámai művészetének eddig legnagyobb teljesítménye azonban a Kossuhl—Görgey-vita fölépítése; az a bravúr —• többek között —, ahogy Kossuth sokat emlegetett lenyűgöző retorikus erejét visszaadja. Költői nyelvének gazdagsága mellett ebben segítségére volt a magyar retorikai hagyomány és a francia klasszikus dráma kiváló párbeszéd-technikájának tudatos elsajátítása. Nemzeti függetlenség és társadalmi haladás. Ezek a kérdések foglalkoztatják Illyést következő drámájának, a Dózsa Györgynek (1954) megfogalmazásakor is. Görgey nem tudta kivívni a függetlenséget, Zápolya elvesztette, mert nem kötötték össze a társadalmi haladással. Velük szemben Kossuth és Dózsa próbálkozott a társadalmi haladás útjára vezetett néptömegek mozgósításával; történetünk tragédiája, hogy fölismerését egyikőük sem tudta megvalósítani. Dózsa öntudata tisztább — korszerűbb — Kossuthénál. Világosan látja és ki is mondja Zápolya önzésének várható következményeit a török
