Baróti Dezső - Illés László szerk.: A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 9. 1971-72 (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1972)

TAXNER ERNŐ: A Törvénykereső (Illyés Gyula, a drámaíró)

hogy megállapításaink illenek-e az itteni, vagy bárhol működő földművelők életére, hanem azt, hogy a földművelők életmódja iHik-e a mi megállapításainkra" — vallja Szmuk. És bizony a valóság doktriner elvekhez való igazításának gazdaságpolitikai következményei nem lebecsülhetőek sem az iparban, sem a mezőgazdaságban. Ha Illyés emberábrázoló művészete erősebb, színesebb, ma már talán észre sem vennénk a politikai felhangokat, egyértelműen élvezni tudnánk az áligazságok és az áltudományosság mögött rejtőző visszataszító önzés pazar karikatúráját. Illyés későbbi vígjátékai már nem a Moheré művészetének legértékesebb, leggazdagabb hagyományát követik. A Tűvétevők (1953) és a Bolhabál (1966) egyaránt könnyebb fajsúlyúak, hiányzik mögülök a politikus indíték, hiányzik a komédiából a keserű mag. Mindkettőben a felszabadulás előtti falu világába nyúl vissza témáért és az akkori viszonyok egy-egy fölháborító tényezőjét teszi nevetségessé. A Tűvétevőkben a gazdag parasztok zsugorisága nevetésünk forrása, a sokkal igényesebb BoZTiabáíban a kiszolgáltatott cselédnépek sziporkázóan ötletes védekezése a brutális erőszakkal szemben. Amenynyire sajnálatos, hogy a molière-i komédia újrateremtésének útját Illyés elhagyta, annyira örvendetes, hogy ezekben a vígjátékaiban sikerrel újított föl egy még régebbi hagyományt: a vásári komédiát, a farce-t. Mégpedig olyan könnyed eleganciával, hogy rég elmúlt körülmények nevettető megidézésével a női kiszolgáltatottság ma is élő problémájára tudott figyelmeztetni —• anélkül, hogy a kényes téma felületi utalásaival éppen a lényegről kellett volna elterelnie a figyelmet. A Bolhabál művészi kompozíciójának hibátlan kiegyensúlyozottsága — ha nem is esik a drámaíró fejlődésének fő vonulatába — a pálya fölfelé ívelésére mutat. A nemzeti önismeret keresése Közelítsünk ezúttal Illyés „nemzeti dráma" sorozatához ne a megjelenés és ne is a földolgozott események történeti évszáma felől. Közelítsünk a Malom a Séden — utólagos — előszavában olvashatók felől: „Esztendők óta hevert félretéve részben fiókomban, de nagyobbrészt biz agyam fiókocskáiban egy színdarab. Ez lett volna az én fölszabadulási színdarabom. Befejezéséről azért mondtam le, amiért belekezdtem. Abban az időben — az 1940-es évek második felében — a ,személyi kultusz' világnézete Magyarországot afféle anatéma alá helyezte. Mert ő volt ,Hitler utolsó csatlósa' (amit pedig már a dátumok is cáfolnak). Igényes baloldali, sőt magukat marxistának hivő írók közöltek fogalmazványt, mondtak beszédeket — a magyar értelmiségnek, majd magának a nemzetnek ,:kollektív büné'-ről, megérdemelt közbűnhődéséről. Ehhez akartam a magam módján s a lehetőséghez képest hozzájárulni." A Malom a Séden a szó szoros értelmében Illyés legizgalmasabb drámája. Az izgalmakat elsősorban a „krimi technika", a gyorsan pergő események kimenetelének szüntelen bizonytalansága határozza meg. A gyűlöletre méltó ellenséges erők szorításában állandó veszélyben forog a rokonszenves hősök élete. Központi hős a Tanár, a nagy nevelő, aki — Illyés szavaival — „egy vidéki középiskolából is országos hatást" ért el a tanított eszméken és a magatartásából sugárzó hiten keresztül. A nemzeti történelem mélypontján, a második világháború utolsó napjaiban, egy malomba zártan, az ő állásfoglalásá-