Baróti Dezső - Illés László szerk.: A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 9. 1971-72 (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1972)

ILLÉS LASZLÓ: Eszmények és valóság keresztútján (Illyés prózája a felszabadulás után)

római kolonátus hagyatékaként századokon át virágzó független, kisbirtokos paraszti munkálkodás aranykora iránt. A virágzó kertiként megművelt táj, amelybe szervesen épültek bele a városok, amelyet természetesen fon át az ipar, megmelengeti szívét. A nagyapák ültette 300—400 éves szelíd gesztenyefák bólintgató nyugalma, a hazai táj, a Mezőség és Völgység latin-pannon vidékei otthonossága, az ottani vidám-serény munkálkodás örömteli emlékeket kelt fel benne. Még később is, a Kínai szelence (1958) előszavában megrajzolt kínai földművelési kultúra múltjában is hasonló adatokra lel. S noha maga is látja már e termelési és létforma visszahozbataítlaniságát, múltbamerülését, még a Kháron ladikján (1969) lapjain is feltűnik, furcsán, múltból ittmarad ottan egy aggastyán, aki a pusztul ó-gondozatlan présház-soron élő anakronizmusként siratja el a dolgos munkáskezek nyomán egykor virágzó kisparaszti szőlőtermelést. Mégsem lehet azt mondani, hogy a „megérkezettségnek" ez az állapota idillien végérvényesnek tetszett volna valaha is Illyés számára. A Lélek és kenyér-ben már teljesen osztotta Erdei Ferenc „logikus paraszti elmével vont tanulságait" arról, hogy a paraszti állapot puszta átmenet csupán, a Csizma az asztalon soraiban már ott rejlik a kétség e századunkban letűnő életforma lehetőségeiben. Ügy tetszik tehát számára, hogy a küzdésre érdemes legfontosabb cél is közbeeső állomás csupán a még teljesebb távlatok felé vezető úton. Ezt világosan ki is fejezi Illyés az Egy falu Franciaországban záró soraiban: „Az emberiség anyagi kérdéseinek megoldása csak az első gond. Aztán jönnek az emberibbek; valójában akkor dől el egy-egy kultúra sorsa. A jövő felé nyíló úton szerettem volna befejezni ezt a rövid beszámolót. A jövőhöz szükségképpen nem a remény társul az én szememben, hanem az akaraté, a kitartásé s mindegyre jobban a hűségé. A kultúra változatlanul a mi vállainkon nyugszik." A század legjobb szellemeire jellemző kemény tartás, a küzdelem vállalásának eszménye munkál e sorokban. Az Ozora—Párizs pillérei közti íveket egy emelkedettebb emberség, az európai horizontok alá anyagi és szellemi kulturáltságával egyenrangúan besorolódó magyarság energiái tartják. A világirodalmat bekalandozó műfordítói munkásság (Nyitott ajtó, 1963) és annyi rokon szellemiséget elemző esszé a későbbiekben is mind ezt a korrespondenciát szolgálja, erősíti (Ingyen lakoma, 1964). A Franciaországi változatok (1947) címmel összefoglalt útinapló gerincét is lényegében ez a gond alkotja. Befogad-e bennünket a világ, - nyújtunk-e át olyan értékeket, amelyek megváltoztatják a rólunk alkotott korántsem kedvező képet. Az önámító vélekedésekkel szemben Illyés jól tudja, hogy még 1848 sem nyitotta meg számunkra igazán a kapukat, még Petőfi sem szakította szét a homályt, amely elfedett bennünket egykor az európai népek elől. Kell-e hangsúlyozni, hogy ezekben az eszmefuttatásokban nem a nemzeti kisebbrendűség érzése, s valamilyen nyugatra felnéző provincialitás erjed? Illyés mélyen meg van győződve a magyarság által teremtett értékek egyenrangúságáról a nemzetköziség porondján. Nem kesereg egykor volt elszigeteltségünkön, a belső értékek hazai ismerete és elismertsége a döntően fontos számára, az, hogy a „magyarság nagy tömegei" éljenek igazán ezekkel a javakkal. A helyesen tájékozódó igény — úgy véli — a nagyvilágból mindig is megszerzi magának azt, amire szüksége van, így tehát a kis népek, köztük a magyarság, még előnyben is érezhetik magukat a nagy nyelvcsaládokhoz tartozókkal szemben. Az egészséges arányérzékű öntudat slemil gunyorossággal konstatálhatja, hogy az értelem játéka,