Baróti Dezső - Illés László szerk.: A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 9. 1971-72 (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1972)
BÉLÁDI MIKLÓS: A költő felel
A kötet ellenpontozó szerkezetet követ: egy nemre mindig egy igen következik. A többi között kiderül ez abból is, hogy a halál téma megjelenése sem szakította félbe azoknak az életképeknek a sorát, mely költészetét a húszas évektől a tárgyias, objektív lírával eljegyezte. Az otthoni élet emlékei, jelenetei; régiek és maiak, meghitt bizalmassággal, erősítő derűvel lépnek a versekbe; mindig a világhoz tartozás, az élni érdemes tudatát erősítve (Gyalogút, Egy bagón, Nagybátyám, Egy vincellér halálára, Kézfogások, Látomások). A zsánerképeknek ez a vonulata mindig azt a képzetet ébreszti, hogy létezik, él, virul — akárhogyan is — a világnak egy övezete, amelyben minden a helyén van, a dolgok és az emberek gyakorlati rendeltetésük szerint végzik a maguk munkáját, élik az életet. Ez az a szintje a világnak, ahol teremtik az életet — marxi értelemben is — nagyobb szavak nélkül, a tapasztalat kívánalmainak rendjéhez igazodva. Kevés költője van a magyar irodalomnak, akinek lírájában ily magától értetődő természetességgel lélegzik a néphez tartozás tudata. Ezt a fajta népi szemléletet nem lehet csupán programszerűen felvállalni; ennék alkatrésze a bizalmas, otthonias együttlét, az odafűző emlékek rétege; az érzelmi összetartozás. így lehet a zöldülő vetésen átkanyargó gyalogúiban is érzelemfakasztó, szívben visszhangot verő jelet látni: „Vájjon ki kezdte ezt a hallgatag, / biz jócskán girbe-gurba kisutat? / Akárki hezdte, nem kételkedett, / célt fogott, indult és — megérkezett." A Kézfogások előtt jelent meg Illyésnek A csodafurulyás juhász (1955) című verses népmese átdolgozása. Ezekben az egyszerű hangú költeményekben a zsánerképek és a Két kéz szemlélete ölt alakot, népmese átdolgozásokról lévén szó: stilizált naivitással. A népmese, miközben megörökíti a nép furfangos erejét, csodálatunkat kiváltó bátorságát, ezzel a legyőzhetetlenség érzületét sugalmazza, ellenállhatatlan egyszerűséggel és a való élet fölé emelkedve. Illyés írta, hogy a „népművészet legszebb alkotásai a legbűzlőbb nyomor színén úsznak, mint némely gyönyörű virág a posványon." 30 Erkölcsi világrendje a jó erők föltétlen győzelmére épül; a jó mindig diadalt arat a rosszon; a csodatetteket végbevivő hősök egyszerű, tiszta emberek; számukra a másokon való segítés magától értetődő és mindennapi tennivaló. Ezek a hősök derűs nyugalommal hajtják végre a mesék igazságszolgáltatását, csodás erők birtokában, semmi hatalom meg nem állíthatja őket. Szilárd és megcáfolhatatlan erkölcsi világrendet képviselnek ; cselekedeteikkel vigasztalást és elégtételadást fejeznek ki. Illyést ez a világrend vonzotta, a mesékben fönnmaradt népi emlékezet, a századok mélyéről szóló névtelen üzenet, amely egybehangzott tapasztalataival és otthonról hozott emlékeivel. Még látni fogjuk, hogy nemcsak a drámaírót, de a költőt is, milyen mélyen foglalkoztatta a történelem s a népmese is történelem. Nem az évkönyvek, források szerinti; a néphagyomány — lévén maga is nagyrészt mitológia — szinte kínálja a lehetőséget a mítoszteremtésre. Illyés nem azért fordult a népmeséhez, hogy a paraszti múltat a mítoszba emelje; a folklór egynemű anyaga az idalizálásra nyújtott neki alkalmat. A mese tisztán ragyogtathatta a „szépség, hűség, nagyság" példáit, s eltekinthetett minden egyébtől, s mintegy sűrítve adhatta a nép legjobb, legszebb tulajdonságait. Amint a Befejezőben olvassuk: „Daliát, hőst, igaz embert, / álomszerűt, köztük ismert. / Mi a szépség, hűség, nagyság, / arra őt azok oktatták, / úgy pedig, hogy adva mindjárt / eleven magukról mintát."
