Baróti Dezső - Illés László szerk.: A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 9. 1971-72 (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1972)
BÉLÁDI MIKLÓS: A költő felel
a panteista eszme hordozója. Az élet ilyenkor fölfokozott, a mindenség áramló erőkkel telített, az élő és élettelen világ a fény tűzvészében szinte lángot vet. Jól érzékelteti ezt a panteista fény, tavasz, nyár imádatot A forzicia éneke. A koratavasz kénsárga virágának megpillantása nemcsak örömmel, hanem mámorral tölti el a költőt s a versben eggyéolvad mindaz, ami természeti és emberi, de a csodának a nyitja a virág: ,,őt nézte, őt hallgatta föld meg ég". Ennek az expresszionista-panteista fölfokozottságnak nyomát sem leljük Illyés lírájában s ebben nem a két költő stílusának, hanem szemléletének különbözősége nyilatkozik meg. Illyés nemcsak a természet változatosan szép dolgaiba belefeledkezve tudja a világot magáénak érezni, magához ölelni. Nem ez az egyetlen örömforrás nyílik meg számára. A létet minden részében ismerni, átélni, meghódítani igyekszik; ez az igény állandóan hajtja, s a befogadásnak ez a készsége átjárja egész költészetét: Én, itt, ma! — mindenre megértem, de áldva így is, búcsúképp a lét gyönyörű szőttesét, bár fonákja felől sem értem. (örül már minden) A világban benne élő ember lét-érzékelésének a földi élet kínálja a föltárni, földeríteni valókat; a titkokat, az eddig meg nem nevezett dolgokat is. A Kézfogások két földeríteni és megküzdeni valóval találta magát szembe: az öregedés és a halál teljesen egyéni kérdésével és az ötvenes évek eleje társadalmi valóságának nemzeti gondjaival. Erre a két élménykörre épül föl a kötet világa s a természeti életből vett képek is egyik vagy másik élménytípushoz kapcsolódnak. A kötet elrendezése, a versek egymásutánjának a megszerkesztettsége is ezt mutatja, de még inkább azok a természet-leírásból kihangzó sorok, melyek némelyike akár a könyv mottója is lehetne, mint a Fülemülékből kiemelt idézet is bizonyítja: fülelem, hogy éled, hogy hal el, oh, hogy küzd a remény! Az öregedés és az, hogy ,.lassúbb-gyorsabb agonizálás / minden élet ötven után" — a kötet egyik legszebb versét, a Menedéket hívta életre. Ismerjük részleteiben Illyés halálfilozófiáját a Kháron ladik ján-böl, veleje körülbelül az, amit az ott idézett Epiktétosz-mondat fejez ki: „Ha lesz, nem leszek, míg leszek, nem lesz." A Kháron ladikján azonban jóval későbbi munka s így érthetőbb, hogy ott, nem ötven után, hanem hetvenhez közel, igyekszik mindent tárgyilagosan látni: „Mert ki is a bölcs? Aki mindent tárgyilagosan lát. Saját magát is, egy harmadik szemével." 24 A tárgyilagosságból fontos életelv adódik: „Bármely képtelenül hangzik, ne fogadd el a halált. A megtestesült képtelenséget." 25 A Menedék az élettől a búcsúzás fájdalmában fogant: „nincs hátra csak a szembenézés, / a belenyugvás: veszni kell." De a Menedék épp a belenyugvást érzi lehetetlennek, a búcsúzás hangja szól erősebben, elnyomja a tárgyilagos számvetést s ez a kettősség, e két pólus közti feszültség avatja remekké a verset. 24 Kháron ladikján. 1969. 11. 25 Uo. 96. 3 Petőfi Irodalmi Múzeum 33
