Baróti Dezső - Illés László szerk.: A Petőfi Irodalmi Múzeum Évkönyve 9. 1971-72 (Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda Kiadó, Budapest, 1972)
BOTKA FERENC: A nemzetközi proletkult
A rendező elvetette a színház hagyományos kereteit, „színpada" — az utca, a tér volt, szereplői pedig a tömegek. Első kísérleteit a leningrádi tőzsdepalota oszlopcsarnokában kezdte „kisebb": négyezer főt mozgató előadásaival, majd 1920 októberében, a forradalom hároméves évfordulóján színre vitte legmonumenálisabb rendezvényét: A Téli Palota bevételét. A Sándor tér közepén felállított többszintű színpad körül, amelyen karikírozott jelenetek idézték fel a történelem „kabinet-eseményeit", százezres tömeggel játszatta újra az októberi felkelést. A proletkult-színjátszás egy további, az előbbieknél „lehiggadtabb" variációi voltak az ún. cirkuszi előadások. A Moszkvai Proletkult Első Színháza például (Sz. M. Eisenstein rendezésében) szintén elvetette a régi „kockába szorított" színpadot, s a vásározó cirkuszi játékok (s még messzebbmenően : az ókori amfiteátrumok) gyakorlatához visszanyúlva, kihozta a cselekményt az aréna levegőjére, hogy az így kitágított nézőtér előtt (s nem egyszer e nézőteret is bevonva) hirdesse a látványosságok nyelvén a kor agitatív igazságait. A szovjet Proletkult e sokféle kísérleteinek — érthető módon — nagy nemzetközi visszhangja és számos követője támadt. Bár ez a visszhang — ugyanúgy, mint a líránál láttuk — országonként különféleképpen kötődött n hagyományokhoz, illetve — sa színjátszásnál ez meghatározó volt — a moz galom pillanatnyi anyagi és politikai lehetőségeihez. Az ún. bírósági tárgyalások és Kerzsencev tömegjátékainak megtermékenyítő hatásáról csak a kassai proletkult műhelyéből tudunk példákat felhozni. Itt vitték 1920 tavaszán színre a kollektíven megírt Fehér terror c. játékot, amelyen Horthyt és vezéreit állították a proletárság ítélőszéke elé. S ugyancsak itt rendezték meg 1922. május elsején Közép-Európa első tömegjátékát, amely a polgári és munkássajtó demonstratív szembeállításán keresztül agitált a Kassai Munkás mellett. A többi csehszlovákiai és németországi proletkult-előadás szerényebb keretek közt folyt. Többségükben egyszerű műsoros estek voltak. Ezek tömegéből emelkedik ki Erwin Piscator berlini Munkás Színháza, amelynek első kísérletei 1920-ból datálódnak. Piscator rendezői koncepciója a Moszkvai Proletkult Első Színházának játékstílusával tart rokonságot: a „kockába szorított" színjátszás kötöttségeit elvetve, a látvány és a hang: szavalókórusok és montázs-szerűén „vágott" jelenetsorok erejével kívánta közvetíteni az agitatív tartalmat. Ez a „kötöttség", a játéktér és a játékalkalom e viszonylagos zártsága volt az egyik komponense annak a folyamatnak, amely idővel a mondanivaló egyre fokozódó konkretizálódásához és elmélyüléséhez vezetett. Ez a folyamat egyébként az egész proletkult-művészeten belül is megfigyelhető. A forradalmi hullám tetőzése után Europanszerte bizonyos lehiggadás és differenciálódás indul meg. Az érzelmek lobogása, a forradalom elvont képekben való demonstrációja helyt ad egy érettebb, a mozgalom konkrét változásait regisztráló és szolgáló művészi gyakorlatnak. E belső szemléletváltás egyik jellemző példája Ernst Toller Tömegembere. A színjáték, amely a bajor köztársaság megszületésének és bukásának tanulságait összegezi, formájában még erősen magán viseli a proletkult-művészét kezdeteinek szándékosan aláhúzott kollektivizmusát. Alakjai még arc és jellem nélküliek, de elvontságuk ellenére már konkrétan részletezett politikai mondanivaló hordozói. A két főszereplő: az Asszony és a Névtelen, szuggesztíven illusztrálják a forradalmi harc két, egymással szembenálló irányzatát: az adott körülmé16 Petőfi Irodalmi Múzeum 241
